JELENTÉSEK LÍVIÁNAK 44.

Apró gyöngyszemek az életből, emlékbe:

Livi recepteket les. Hosszasan böngészik a neten, elolvassa a leírtakat. Én közben dolgozom. Fél füllel hallgatom csak, egyiken ki másikon be alapon, mert ugye, férfiembert ritkán érdekli vérigmenően a jobbnál jobb édességek és sósak készítése. Végeredményben, hiába szereti őket, egyik sem hús….

Livi lassan döntésközelbe kerül, megbök.

„Megtaláltam! Sajtos pogácsa lesz! Azt úgy kell készíteni, mondja, s közben elém varázsol egy kávét, hogy élénkítse figyelmem, hogy ….”

Mint kiderül, valami olyan receptet talált, aminél az elkészítéshez a tésztát egy éjszakára a hűtőbe kell tenni. Rezignáltan vehetném tudomásul, hogy ma nem lesz pogácsa, de kitör belőlem: Az nem kell! Ne süss semmi olyant, amire holnapig várni kell! Jó??? JJ

Livi pillanat alatt más vonalra nyergel. Mond öt új receptet slágvortokban, de azokat is már csak fél füllel hallom, mert leköt a kávé, meg az írás.

Jó! - mondom, időnként a nem tudom mire, és biztos vagyok abban, ma is süt valami nagyon finomat a maga és a világ dicsőségére, ámen.

Most épp arról kérdezget, hogy tegnap egy vajat vettünk a boltban, vagy kettőt, és hallom, arról mesél, hogy sajtos pogácsák kerengenek a fejében körbe-körbe. Már egészen biztosan tudom, a kör bezárult. Az ámenem meghallgatása részleges volt. Sajtos pogácsa lesz, ha fene fenét is eszik!

Más:

Szeretünk nevetni. Megy is, a körülményektől függőn a legkülönfélébb élethelyzetekben. Hol ez, hol az süt el egy-egy poént, mozgatja meg felüdülésként a rekeszizmokat. Része az életnek a mindig az érzékeny határon belüli viccelődés oda-vissza. Csak finoman, ha meglepetés, akkor még inkább finoman.

Tegnap történt, rám jött a bolondozási kedv. Valami fontos elfoglaltsága közben, hirtelen, azonnali választ várva rádörrentettem: Mennyi négy meg hét?

Rám nézett, elgondolkodott, majd óvatosan, mint aki nem érti, miért a kérdés, válaszolt: tizenegy! Majd utánozhatatlanul egyedi, livis módon a jobb kéz mutatóujját felemelve meg is magyarázta: Azért, mert öt meg hét az tizenkettő! J

Elver naponta háromszor ötödölőben, hogy csöndben szégyellhetem magam. Hallgatok kiselőadásokat arról, hogyan kell szerkeszteni oldalakat, hol, mit lehet elrontani és hogyan javíthatók a rontások. Mint megrögzött konzervatív, aki csak végszükségben hajlandó a járt utak helyett járatlanra lépni, az oldal-átalakítások sem igazán érdekelnek, de szeretem látni tudni, hogy benne él a felfedezés öröme, a kipróbálom, hogyan mutat effektus. Két gyakorlati jótanács között új információ, hogy „van egy csillagtököm” és még véletlenül sem másra, a tegnap bepiacolt csillagtökre gondol. Kedvence rántva. Az idő még megengedős, huszonöt fok körül van, az olajszag is kiszellőztethető lesz…. JJ

Alig jutottam idáig a pötyögésben, már hallom, szól a telefon, itt Barcs, s a lány az anyjának meséli, ma sajtos pogácsa lesz…..

Ha valamit a fejébe vesz, az egy darabig ott is marad. Velem is így lehet, hál’isten. JJ

Megjártuk a messzi-boltot. Kifogyott itthon az alufólia, a gyufa, Livinek csillapíthatatlan ingere támadt egy tartalék élesztőre, mert anékül a háztartás mit sem ér, és persze, nekem is elfogyott a cigim, sőt várt a Posta is a sárgacsekkel.

Vittük a kutyát is, hadd lásson világot. Hazafelé, a buszra várva kiokosodtam. A tündér narancsos fagylaltot látott fél kilós kiszerelésben, és felvilágosított, miért nem fog a cukrászdában fagylaltot venni háromszoros áron. A lényeg az, hogy a cukrászdában van pisztáciás, puncsos, csokoládés, vaníliás meg miegymás, de narancsos nincs. Megértettem. Míg becsattogott az x-hetes, átfutott fejemben az otthoni mélyhűtő-tartalom felsorolás. Közte fagylalt, epres, málnás, vaníliás meg csokis. JJ Narancsos, tényleg, ott se semmi. JJ

A buszon kedvesarcú korosabb hölgy ült balfele-szemben. Kicsit orbánoztunk, úgy barátkozásilag, mert a kutya szemezett vele. A hölgy is orbánozott, ez már csak így megy manapság, Aztán az ebet dicsérte, az ölemben ülőt. Meg is jegyezte, te vagy a legokosabb!

Elgondolkodtam rajta, milyen igaza van!

A kis dög reformkoszton él, saját szemszögéből költségmentesen, nem vett fel frankhitelt, mindene megvan, barátságos mindenkihez. Itt legföljebb a szomszéd macskája lehet kivétel. Azt, ha teheti, megkergeti a békés egymás mellett élés jegyében, amúgy fittness-helyettesítő mozgásgyakorlatként, és az akció rendszeres ismétlődését zargató és zargatott egyaránt természetesnek fogadja el.

Az agya kicsi, politikus-agy méretű, de az esze az megvan. TV-t nem néz, szennylapot nem olvas, írásaival sem zaklat senkit. Nem tesz különbséget hajléktalan és vagyonos között, egyformán dörgölőzik mindenkihez egy kis simogatásért és a Panni-postást sem ugatja meg. A tolerancia példaképe. Nem kövér, ergo nem is zsidózik.

Listán, ha indítanák, legyőzné a Fidesz frakció kétharmadát. Nagy fölénnyel!

Mielőtt hazaértünk, kitépkedtünk az út menti gazból pár köteg parlagfüvet. Mindig a memóriám átkozom! Minek is mindig minden marhaságra emlékezni! Most épp az jutott eszembe, a kilencvenes évek vége felé, egy kis tüskeként a Torgyán-köröm alá, arról cikkezett a sajtó, hogy Magyarország teljes parlagfű-mentesítése akkori áron négymillárdból megoldható. feltételezem, igazat írtak. Csak másra kellett a négymilliárd.

Most, elmúlt este hat. Túl vagyok tizenkét bezabált kocka alakú sajtos pogácsán – nagyon finom – és Livi a csillagtököt méricskéli áhítattal. Lefogadom, hogy kirántja! JJ

Áldja Istenem minden léptedet, Livi! Könnyítse útjaid!

Gábor

Balog Gábor

-csataloo-

2012.06.28.

  

JELENTÉSEK LÍVIÁNAK 43.

Számok kedvelője, minden ébredéskor megnézem a zölden világító kijelzőt a tükrös asztalon. Úgy van beállítva, hogy ébredéskor jól látható legyen. Ma 4:44-et mutatott. Összeadva tizenkettő, a legkisebb közöttük a sorban Benjámin, néggyel osztva száztizenegy, ami ugye, csak tízzel több, mint a kiskutyák, de ha az osztott eredmény egyeseit összeadjuk, mindjárt kijön a mesebeli hármas, a királyfiak száma, vagy az Isten tanított, Atya-Fiú-Szentlélek hármasa.

Szóval, 4:44-kor ébredtem. Most már tisztára fürdött-borotvált vagyok, enkézzel vasalt házi pólóban, melegítőben ülök a gép előtt, dolgozik bennem a vérnyomáscsökkentő és a lassan, élvezettel felhörpintett két laza kávé.

Írok össze-vissza.

Hír: Egy egész osztálynyi kitűnő diák bukott meg Newcastle-ben, miután az angol nyelv és irodalom vizsgájukon az egyik tanár tévesen arról tájékoztatta őket, hogy használhatnak könyvet a vizsga alatt. Valójában a megmérettetésen semmilyen segédeszközt nem használhattak volna, így a vizsgabizottság az egész osztályt megbuktatta – írja a Daily Mail.

A hír többfelé viszi a gondolatot. Irodalom és vizsga. De régen is volt! Valójában csak lexikális tudásról várták a számadást, osztályozták a semmitmondó, tizenkét év alatt megszerzett áltudást. Sem a kérdésekből, sem a feleletemből nem derült ki, hallom-e versek zenéjét, látom-e írók, költők képeit, raktározom-e magamban a különböző korok leírt, sugallt, vagy elutasítani sugallt viselkedési normáit, állásfoglalásait.

Bemagolt, memorizált panelek kellettek a válaszadáshoz kérdés-függetlenül. Homokra épült sablon-építmény volt az elvárt válaszok mindegyike, és a vizsga óta eltelt több mint negyven év értéktelenné mosta a kérdés-feleletet. Mi furcsa! Emlékszem erre és arra is.

Zsebemben a hivatalos papírral, miszerint felvételt nyertem XY műszaki egyetemre, s a tőlem elvárt egyetlen követelmény, hogy az érettségin sikerrel jussak át, nem mondható, hogy nagy elánnal feküdtem bele a felkészülésbe. Az „elég a kettes” biztos tudása, meg a május, a meleg, a napfény, a foci, a lányok, mind felmentést adtak a fölöslegesnek tűnő, öncélú kepesztés alól.

Foglalkoztam én mindennel, csak magyar érettségivel nem. Bőven jutott idő, hogy választott féltestvéremmel, Dömcuval átvegyük a neki döcögős egyenlet-levezetéseket, idétlen számok erdejében vezessem az erdőt jól ismerő kézfogásával megoldás-tisztások felé.

Jutott idő szétrúgni a kisujjam körmét mindkét lábamon teljes leszakadásig a Balokány, vízzel fel nem töltött, új medencéjében. Nyomait viselem ma is. Belefért, hogy a kis Vörössel, s a később lekopó Rácz-cal esténként körbefussuk a várost, hegy és lejtmenet beleértve.

A kiadott, harmincegy tétellel nem is törődtem, szemernyit sem, az utolsó pillanatig. Túl a négyesre megírt írásbelin, úgy voltam vele, képtelenség lesz oly alul-alakítanom, hogy a szükséges kettest el ne érjem. Harminc kérdésre éreztem, a minimumhoz tudok valamit mondani, azokat meg se néztem, csak egy volt, amitől rettegtem.

József Attila – elemzés.

A probléma az elemzéssel volt. A verseket szerettem, olvastam, de sosem voltam képes másoknak, vagy akár magamnak elmagyarázni, miért kerülnek bizonyos képek pont oda, ahová a költő tette őket, miért pont azt a képet választotta, amit olvasok, látok, érzek, mi késztette arra, hogy úgy írja, amit írt, ahogy megírta. Bennem csupán az elfogadás élt, a szépség elfogadása és nem akartam magyarázni a dallamba öntött evidenciákat.

Ilyen hozzáállással, persze nehéz volt. Lázasan kerestem a megoldásokat. Egy akadt. Egy kedvesen, szépen molett vöröshaj-tudor, versek szerelmese. Átgyalogoltam hozzá a városon, becsöngettem segítségért. Fürdés után, magán szétnyíló fürdőköpenyben nyitott ajtót. Egy villanásra láttam benne a később elemzett versek szépségeit.

Mindent természetesnek vettem és mindegy mit lát a szem, a feladat a fontos alapon előadtam a kérésemet. Elemezzünk, taníts meg elemezni!

Majd háromórás munka volt. Pohár víz, sehol egy szelet zsíroskenyér, és megállás nélkül, szemben az időnként el-elmozduló fürdőköpennyel, tömény, kiabáló, felbujtó, panaszkodó, vagy épp elégedett verssorok között. Memorizáltam a mondatait, az elemzéstechnikáját és az érveit, lejegyzeteltem a megközelítés és a távolból szemlélés képeit, a kirakott könyvek oldalszámait, a szétnyíló fürdőköpenyt és a költő szakadt kabátos képét. A kinti verőfényt, dettó.

Vértben, új tudással mentem haza. A vizsga természetesen úgy zajlott, ahogy elgondoltam. A harmincegyediket, a József Attila elemzést húztam és alakítottam – magam szerint – akkorát, hogy az ódon falak fehére sárgultak az irigységtől. A bizottság csöndben hallgatott, rám-rám csodálkozott, aztán a vezető tanár adott egy négyest. Volt a vizsgát megelőzően némi személyes konfliktusunk, úgy egy éves tartammal, s megmondta jóelőre, átereszt.  JJ Megtette.

A felkészítőmről negyvennégy éve semmit nem tudok. Látod? Negyvennégy! Két négyes itt is, mint az ébredéskor. S a harmadik a kapott jegy négyese. JJ

Minden kör mindig bezárul, visszatér önmagába.

A hír, íme, újra: „Egy egész osztálynyi kitűnő diák bukott meg Newcastle-ben, miután az angol nyelv és irodalom vizsgájukon az egyik tanár tévesen arról tájékoztatta őket, hogy használhatnak könyvet a vizsga alatt. Valójában a megmérettetésen semmilyen segédeszközt nem használhattak volna, így a vizsgabizottság az egész osztályt megbuktatta” – írja a Daily Mail.

Mára egy dolgom maradt. Hiányt pótolok. Megnézem ki is az az Anita Shreve, akinek 1989-ben kiadott Eden Close című regényét egy egész osztály használta bukásig a vizsgán, 2012-ben, Newcastle-ben, jogosulatlanul.

Ja, és mindjárt ébresztelek! Legyen szép napod, segítse Istenem útjaid! Adjon örömöt az ébredésben a feléd áradó szeretet!

Gábor

Balog Gábor

-csataloo-

2012.06.27 

JELENTÉSEK LÍVIÁNAK 42.

Balázs születésnapját ünnepeltük az igazi, a nem vér szerinti, nagyobb családi körben. Az ünnepelt osztotta ajándékait, olvasott verset, bájos, tanulságokkal spékelt, vagy csupán szórakoztató egyperceseket. Beszélgettünk. Gábor kérdezgette Balázst az életéről, és ő felelt. Itt-ott közbekérdések fogalmazódtak meg bennünk, hallgatókban, hol kimondottan, hol kimondatlanul.

Folyt minden a maga medrében, béke ült a termen.

Egy ponton óhatatlanul előjött, elő kellett jönnie a kérdésnek. Gábor fogalmazta meg: képes-e az ember megbocsátani?

Tán a hangulat, tán más, – ki tudja – a kérdést ott felejtette a levegőben megválaszolatlanul. Bennem kerengett tovább, osztotta visszhangjait, vitte gondolataim úgy erre-arra, hogy egy ideig másra sem figyeltem, csak a kérdésre és a saját válaszaimra.

A megbocsátás erénye ősi ajánlás, egy vélten magasabb erkölcsi szint eléréséhez elengedhetetlen.

Összetett követelmény.

Megbocsátani csak az képes, aki képes különbséget tenni bűn és bűntelenség között, aki erkölcsi normákkal rendelkezik és normáiban elkülöníthető módon szerepelteti az egyént és közösségét építő és az azt romboló tevékenységeket, tetteket, gondolatokat.

A megbocsátás valami azt megelőző cselekmény megtörténtét feltételezi. Önmagában nem élő fogalom, cselekedet. Olyan cselekmény bűnös, vagy nem kívánatos voltának elfelejtését feltételezi, ami az egyén önértékelése szerint a magáról, magában kialakított képpel és kívánságrendszerrel ellentétes, vagy olyanét, ami a körötte élők, az otthont adó közeg közösen, vagy kívülről kialakított eszme- és elvárás-rendszerével ellentétes.

Valóban rokon, elválaszthatatlan a két fogalom, a megbocsátás és a felejtés? Lehet-e úgy megbocsátani, hogy közben nem felejtünk, ha a megbocsátás vélt, vagy valós tényét további életünkben is kapcsoljuk önkéntelenül az irányszemélyhez, ahhoz, aki a megbocsátás szükségességét érzetét bennünk kiváltó cselekményt elkövette?

Abszolút-e a mi igazságunk, a mi törvényeink, legyenek azok belső, erkölcsi törvények, vagy külső viselkedésmódot meghatározó kívülről jött, sokak által meghatározott szabályrendszer törvényei? Vagyunk-e abban a helyzetben, hogy a megbocsátó szerepét vegyük magunkra, kegyet és erényt gyakoroljunk vélt igazunk alapján, ha igazságaink, normáink koronként ember által változó-változtatottak, sokszor önmaguknak ellentmondóak?

Meddig kell visszanyúlnunk a saját, de tanult, meg nem élt történelmünkben, hogy képesek legyünk ítélni, megbocsátani és felejteni? Kell-e, kötelező-e gyakorolnunk a megbocsátást, ha annak elmaradása is utat mutat, közösséget épít, erősít?

Bíbelődtem egy sort a kávémmal, míg idáig eljutottam. A második kávé ezt, már a gyöngébbre főzött, nem is annyira az igényt, mint inkább a megszokást szolgáló pótcselekvés itala. Zsong, kereng a fejemben a sok összefüggő, de összefüggéseiben is megszámolhatatlanul sok mellékutat, mellékvágányt mutató gondolat.

Szeretnék jó lenni. Megengedő. megbocsátó. Megy, sikerül és nem megy, nem sikerül.

Összeköthető-e a megbocsátás a büntetéssel? Egyenlőségjel van-e a megbocsátás és a büntetés elmaradása között? Létezik-e tett, gondolat, ami megbocsáthatatlan? Csak addig lehet valami megbocsátható, amíg a valamit el nem felejtjük? Kötelességünk-e emlékezni megbocsátásainkra és azért-e a kötelezettség, hogy ne felejtsünk? Ha nem felejtünk, igaz és szívből jövő-e a megbocsátás?

Létezhet, és létezik is időben korlátozott megbocsátás. Valószínűleg a tudatlanság, az ismerethiány megbocsátása. Nem csak kicsiben, magánéletünkben gondolkodunk, azt a szerepet már rég kinőttük. Véleményt formálunk messze volt időkről, amiknek csak annalesekből vagyunk áttételes, felületesen informált, vagy informálódott tudói.

Kimondunk ítéleteket tudáshiányosan, abszolutizáljuk az ítéleteink, és talán igaz, hogy túl nagyot csak ritkán tévedünk azokban. Tévedéseink is formálja, koptatja az idő, a hamisság élete rövid.

Beletörődés-e a megbocsátás? Beletörődés a megváltozhatatlanba, hisz minden megbocsátás múltbani cselekmény, megtörtént, ergo megváltoztathatatlan cselekvésre irányul? Önfeloldozás a megbocsátás, vagy csupán keresztvetés a megváltoztathatatlanra?

A továbbélés záloga talán a megbocsátás? Ha igen, milyen határig, meddig és kinek?

A huszonegyedik század tizenkettedik évében élek. Abban az évben, amikor egy majd hetven évvel ezelőtti gyilkost próbál tisztára mosni a kor. Olyan embert, akinek tevőlegessége és tétlensége, megalkuvása és megátalkodottsága majd egymillió magyart küldött korai, kínokban megélt halálba. Meg lehet bocsátani a rég elporladt gazember tetteit?

Meg lehet bocsátani kisebb gazembereknek, akiknek lelkén nem ennyi emberélet szárad, és valóban, csak a számszerűség miatt, ők kisebb gazemberek?

Születünk, nevelkedünk, felnövünk, nevelünk, s aztán elmegyünk. Nevelnek dicsérettel, jutalmazással és nevelnek büntetéssel, megbocsátással. Neveljük magunk is önmagunk majd ugyanezekkel a módszerekkel.

Gyakoroljuk mások fölött a más jogát. Többnyire jószándékkal vezettetve. Többnyire tévedésmentesen. De esetenként minden felhatalmazás nélkül.

És képesek vagyunk, mert kell, mert belső kényszerünk, hogy ne tudjunk megbocsátani. Kényszerű Pilátusok vagyunk, mossuk kezeink, és áthárítjuk a megbocsátás jogát annak, akit illet.

A fölöttes hatóságnak……

Látod, Livi, míg aludtál, ezen gondolkodtam, Kedvesem!

Nem lettem okosabb tőle, talán csak jobb kicsit. Érettebb kérdésfeltevésre ott, ahol a válaszhoz a tudásom kevés.

Nemsokára ébresztelek. Az ég borús, talán esőt, hőségből enyhülést hoz a mai nap. Minden megy tovább a maga rendjén, ahogy elrendeltetett.

Áldja istenem útjaid, vigyázza léptedet!

Gábor

Balog Gábor

-csataloo-

2012.06.25.

JELENTÉSEK LÍVIÁNAK 41.

Június, hajnali négy, meleg nap előtt a gépnél.

Időnként érzem az öregséget. Na, nem olyankor, amikor éjjeli kettőkor álmodban kijelented, „az én kispárnám, az én takaróm” aztán fordulsz a másik oldaladra és alszol tovább. JJ

Inkább olyankor, amikor szívesebben maradok a házban harminc fok felett, várom az esőt, s az se baj, ha viharral jön és jeget hoz, csak jöjjön, és természetesen nem feledékenységből nem kapcsolom be a légkondit.

A légkondit kétezer négyben szereltettem be. Nem néztem utána, ma mennyibe kerül áru és szerelés egyben, akkoriban kettő negyvenet fizettem a három egységért. Hátam mögött a tapasztalattal, hogy a nyár erősen terheli az alvóhelyiségeket – hiába szigetelve mind felsőfokon – némi hozzám csapódott női unszolásra, de lehet az is, hogy ki sem mondott mondatokra magamban megfogalmazott válaszul, szerelőt hívtam, árajánlatot kértem és beindult a dolog.

Maga az aktus, a szerelés, szerény jelenlétem nélkül zajlott, én éppen Kazahsztánba utaztam egy hétre. Ismerkedtem a lóból készült rántotthússal, mint rántott hús imádó, dettó ismerkedtem a kazah és a magyar nyelv rokonszavaival – akad belőle pár meglepő – tartottam egy akár sikeresnek is mondható előadást az ottani parlamenti ülésteremben a portékáinkról, és építgettem a kapcsolatokat más tájakról odasereglett későbbi vevőkkel.

A hét lassan, mondhatni muffhiányosan telt, igyekeztem volna haza, de a program kötött. Fejben-fényképben begyűjtöttem, ami begyűjthető, a használhatót őrzöm ma is, megnézheted. Van benne szép, egzotikum és van neked unalmas szakmai anyag. Ittam a Tien-sanból lefolyó hólevet, kumiszt, tartottam a kapcsolatot az otthoniakkal és nem cserkésztem be senki nőt.

Mire hazaértem, a szerelés lezajlott, az árát a hagyott pénzből ki is fizettem. A nő, a beruházás-kiváltó hamar lelépett, a légkondi maradt. JJ Mindig szerencsés voltam ilyen ügyekben, még rémálomnak is rossz a gondolat, mi lett volna, ha fordítva alakul a dolog! JJ

A légkondi sem futott be nagy karriert. Az eltelt időben a nyár meleg napjait nem otthon töltöttem, és te is tudod, mennyivel más Horány, ahol a Duna este kilencre lehűti a levegőt, friss, kellemes lesz az éjszaka.

Most a forró napokban, harmincöt körül rám-rám tör az ingerencia, mondom, bekapcsolom, aztán, tiltásod is értékelve legyintek. Minek? Ha hűlni akarunk, rögtön ott a víz. Jó hideg, használható a hűsítésre kívül-belül. S, ha tíz eltelt perc után újra kiver az izzadtság, nosza, álljunk a víz alá újra! Éjjel a lepedő selyme hűsít, és különben is, szeretem ezt a nagy meleget, mert ilyenkor meztelen alszol te is. JJ

Na, ennyit a légkondiról.

A hűtéstechnikával voltak máshol is találkozásaim. Tatán működött egykor egy jó kis cég, hűtőalagutakat gyártott itthonra, de főleg exportra. Egy orosz származású kolleganőm asztalán volt az üzlet, félelmetesen jó fej volt a nő! Szokásos képlet, diák-feleségként került mérnök diplomával ide, idővel elvált, itt maradt. Szép, okos, munkás és tisztességes volt, s ennek, meg a kor piaci irányultságának köszönhetően, tudtommal nyugdíjazásig vitte az ügyeit. Akkoriban, mi magyarok nyakra-főre exportáltuk a Szovjetunióba a legkülönfélébb élelmiszeripari kisüzemeket, konzervgyártó sorokat és természetesen a mirelit üzlethez, vagy a vágóhídi húsüzemekhez illeszkedtek a tatai hűtők, hűtősorok.

Az áru is jó volt, működött, mint az óramű, panasz ritkán érkezett rá.

A magam praktikájából csak egy érdekes esetre emlékezem – mi furcsa, az is már a Szovjetunió szétesése utáni Kazahsztán – ahol voltak gondjaink. A negyven fok körüli nyár (és erős, hideg tél) vidékén üzemeltünk be egy vágóhidat. Kis csapattal mentem ki a végső fázis levezénylésére, s rögtön megoldhatatlannak látszó probléma várt.

A központi hűtő vezérlőtermében az egyik műszer, ami a padlószint alatti hőfokot kellett jelezze, folyamatosan az előírt értéknél magasabbat mutatott. Nem használt műszercsere, vezetékrendszer ellenőrzés, új érzékelők beépítése. Nem használt semmi.

A kiváltó okokra természetesen hamar rájöttünk, és sejtette az átvevő is, feltételezhetőn. Az építkezési alvállalkozónk, helyi cég, mi lett volna más sokezer kilométerre Magyarországtól, vagy a szigetelésen spórolt, vagy a betonvastagságon az épület alatt. Utólag, kész épületrendszer mellett, csak nagy költséggel korrigálható hiba.

Végig elemezve a lehetséges kiutakat, a vezérlőrendszer tervezőjével ültem le kis magánbeszélgetésre. Bevallom, időbe telt, amíg a kapcsolások ilyen-olyan bonyolult rendszerében úgy-ahogy eligazított, de az új tudás a kérdés megfogalmazásához, a kérdésfeltevéshez elég volt: Meg tudod csinálni, hogy a padlószint alatti műszer alaphelyzetben a te utasításodra mutasson a ténylegestől négy fokkal hidegebbet?

Tudta. A kivitelezéshez szükséges átkötés-átforrasztás technikailag nem volt bonyolult, csak a nyakunkba ültetett állandó és tanulni vágyó, minden egyéb evidenciában is hivatalból kételkedő kontroll-személy számára kellett megfelelő, hihető maszlag-ideológiát gyártani.

Ez is ment. A műszer jóval az előírt határértéken belül regisztrált minden előírt mutatót, díszes átadás volt, és nagy tál, tésztás, főtt kecskehús, igéző kecskeszemekkel volt az ünnepély után a főmenü.

Az üzem ma is megy. Jól. Az energiaköltségei, ha minden igaz és változatlan, egy hangyafasznyival magasabbak a vastagbetonos talpúaknál. De az is csak nyáridőben igaz. JJ

A tatai gyártóüzem a kilencvenes évek elején, ha jól tudom, a piacvesztéssel tönkrement. Hogy milyen formában, mi maradt meg a felhalmozott mérnöki, szerelői tudásból, hogy hogyan züllöttek le az egykor jól, szervezetten működő beszállítói kapcsolatok, az a rendszerváltás utáni magyar valóság szomorú, nagyon szomorú és sokakra igaz története.

Hét óra.

Most megállok, felállok, nyújtózom kicsit, elgémberedett a hátam. Te aludhatsz nyolcig biztosan, a madárcsicsergés látom nem zavart fel, megszoktad, tűröd. Kimegyek sövényt nyírni – még nincs túl meleg. Hadd örüljön Szarcsi-szomszéd, úgyis panaszkodik, hogy túl nagy árnyékot vet a magyal, elveszi a fényt savanyú asszonya satnya dáliái elől. JJ

Dél is elmúlt.

Szokásos délelőtt veled. Jó. Reggeli és reggeliztetés – szépen díszítetten. Marcinak is, felvágott, vajaskenyér, sajt paradicsommal, paprikával. Te az megszokott pirítósoddal, vajjal, teával. Hosszú készülődés, nőiesen a kutyasétáltatásra, előtte a netes forgalom szelektálása, álláskeresés, mint mindig. Most épp a déli kávémat készíted, jól fog esni, nekem meg még mindig fejemben Kazahsztán.

Vidékre vittem csapatot megállóval Gurjevban – akkor már új nevén, Atyrau-nak hívták – a még főváros Alma-Atán keresztül. A gép, már kazah felségjellel kis TU-134-es jócskán meg volt rakva utassal, nekünk délután ötre kellett Alma Atában lennünk menetrend szerint, hogy elérjük az aznapi csatlakozást egy további két órás útra Pavlodár felé. Ha figyelsz a névre és beugrik, Verne Sztrogoff Mihályában szerepel a város neve, és a folyó – oly szépen hangzik - Irtis.

Desztináció ide, vagy oda, a kazah légiközlekedés bizony erősen átírta a terveink. Gurjevban, rögtön a leszállás után közölték, hogy Alma-Ata nem fogad, úgy négyórás várakozásra számíthatunk. A félórás újra indulás helyett addig a légitársaság megebédeltet. Ki tudja mi volt a várakozás valós oka, sosem derül ki, de az biztos, hogy míg az éhesebbjét enni vitték, én kilestem, a csöpp gép rakteréből vagy százötven tv-t pakolt ki a személyzet, s a pénzt a helyszínre csapatostul érkező vevőktől be is szedték értük a helyszínen. JJ

Így értünk késő este Alma-Atába, ahol már az új rend nem szovjet, kazah határőrei fogadtak szokott, ismert Kalasnyikovval nyakukban. A gépünk már elment, a következő járat csak másnap tíz körül, nyakamban öt fős csapat, mondom, itt intézkedni kell! Minek a szót szaporítani – a friss kazah légitársaság első utasai lettünk, akiknek hosszas rábeszélés után sikerült ingyen szállást és vacsorát kiharcolni, ilyent nem ismertek arra előtte! Amíg folyt az egyeztetés, a távirat-telex ide-oda, én, mint a harci nyúl, cikáztam össze vissza a határőrök között. Vagy tízszer átléptem a határt, a végén már rám se hederítettek. JJ

A szállodára meg nem kell túlzottan büszkének lennünk. Átépítés alatt volt, a víz elzárva és a födém átvert. Elalvás előtt jót söröztünk. J

Ha nem untat, mesélek még, holnap is.

Áldja Istenem minden léptedet, könnyítse útjaid!

Mi lesz ebédre??? JJJ

Gábor

Balog Gábor

-csataloo-

2012.06.23.

JELENTÉSEK LÍVIÁNAK 40.

2012.06.07. Hajnali négy húsz. Izgatott forgolódással, motyogással, majd érthető beszédbe átcsapó rövid mondatokkal, félszavakkal keltettél.

Megnyertük a lottót! Láttam! Megálmodtam a számait! Soroltad, kétszer is elmondtad.

El fogom felejteni! – volt az utolsó mondatod, s aztán az álommentes béke ült arcodra, átfordultál a baloldaladra és aludtál békésen tovább.

Csendben felkeltem, kilopóztam a szobából, le a lépcsőn és nekiláttam a reggel kötelezőinek.

Vérnyomás karbantartás egy ide-egy oda alapon: Kávé és Losartan. Kés a pofának, hogy a tényleges ébredésedre ne legyek se szúrós, se tüskés. Élelempakolás Marcinak a munkába, fürdés, öltözködés, levélellenőrzés.

Aztán toll-papír elő és „dehogy vagyok én babonás” alapon nagy műgonddal felírtam a megjegyzett számaid, mondom, örülsz, ha elmondom őket pár óra múlva.

Hogy is voltam, vagyok az álmaimmal? Voltak, Vannak? Lesznek ezek után is?

Gyerekkorom paplan alatti díványos olvasó korszakából kell kezdenem.

Öt éves voltam, s három az öcsém, amikor az szüleim saját bérleménybe költöztek a Sztálin út 50-es albérletből. A költözésre nem emlékszem, az albérleti szoba után megnőtt terekre viszont annál inkább. Két szoba komfortos kis házat kaptak – tanácsi bérlemény - egy nekem nagy, magas, négyemeletes bérházakkal körülvett udvaron. A ház hátsó támfala tűzfal, a tégla a kamra felől a jobboldalon egérrágta, málló, de volt két szoba, konyha, fürdőszoba és kamra is, sőt, egy csöpp előszoba, ahonnan lépcső vitt felfelé a padlásra és a megosztott fenti térben kialakított kis, kettőfél- kettőfeles manzárdszobába.

Érdekes, öcsémre, az akkor háromévesre nem emlékszem. Csak rémlik, hogy a szüleim szobájában aludhatott, de biztos emlékem semmi róla. Nem hiszem, hogy ez valami egoizmus tudatalatti szelekciója, nem lehet az, mert a naponta megismétlődő verekedések mellett jól megvoltunk egymással. Inkább tartom azt, hogy az emlékhiány az agy fejlődési korszakának valami magától értetődő szelekciója. Az első tíz év emlékei majd mindenkinél csak epizódok, homályosak.

Mondtam, azt, hogy öcsém hol aludt, csak kikövetkeztetem, de azt, hogy én egy méter nyolcvanas, bordó huzatos díványt kaptam az éjszakákra a szülők melletti nagyszobában, az már tiszta kép.

Emlék a korai, ötévesen elkezdett paplan alatti olvasás zseblámpával. A zseblámpa valószínűleg státuszszimbólum lehetett az akkori gyerekvilágban. Utcára nem vihettem, és a vonzódásom a tárgyhoz a negyvenes éveim közepéig, sőt, talán máig megmaradt. Ma is akad belőlük vagy három a háztartásban, itt-ott letéve, hogy éjjel, sötétben is kézre álljon a rászorulónak.  Igaz, rászoruló nem igen akad, mind ismerjük az útjaink a házban, sötétben, csukott szemmel is.

A dívány rugózata erős volt, felszíne kicsit domború. Az alvás, az emlékek szerint, nem volt kényelmes rajta. Hatalmas nagypárnára emlékszem és tollal töltött dunyhára télen-nyáron. A domború felület, meg a forgolódó, gyerek a fizika összes törvényei szerint gyakran került leszálló ágba, magyarul, nemegyszer lefordultam a díványról, és dunyhástul a padlón ébredtem.

Innen az első álomemlék, a zuhanás. Körítés is volt hozzá. tetőmászás, mint előzmény. Gyerekként, eleven gyerekként természetesen minden fát megmásztunk, szedtünk cseresznyét fa tetejéről, loptunk barackot a szomszéd kollégium barackfájáról, s így a magasság nem riasztott. Akkor sem, mikor kimásztunk a házunkat körbevevő emeletes házak ferde tetejére, és négy emelet magasságból ugráltunk át az egyikről a másikra. Az ébrenlétben a balesetet megúsztuk, egész az első komoly lebukásig, mikoris valami szomszédasszony mesélte apámnak, napközben miket csinálunk. A törvényszerű elverés és tiltás után az ugrálás elmaradt örökre, de az emlékekben, az éjszakákban élt tovább. Ment a játék, és akadt, hogy elvétettem az ugrást. Olyankor zuhanni kezdtem és megnőtt bennem a félelem. Földhöz egyszer sem csapódtam. Az álom a földetérés előtt megszakadt – hál istennek -, nyoma csak a bennem, földön továbbalvóban visszhangzó kiáltásként élt tovább.

Ahogy nőttem, megtanultam álmomban is koordinálni a helyzetem, az esések-legurulások és a rossz álmok is elmaradtak.

A gyerekkor másik álma az üldözéses álom volt. Vasúti talpfákon menekültem egy hatalmas szőrös, vörössegű majom elől. Félelmetes volt. A gorilla és a vörösseggű mandrill valami keveréke, rossz, ártó pofával, vicsorgó fogakkal, hadonászó, nagy majomkezekkel. Futottam, mint az őrült, a síneken álmomban sosem látott vonatnál is jobban. A magas töltés mellett apró, pirostetős házakra emlékszem, meg valami sárgásra égett fűzöldszín mezőkre. Emberre nem. Egyedül futottam meg nagy futásom és bármily közel is került a rém, el nem ért sosem. Időben ébredtem.

A harmadik álom már a kamaszkor álma volt. A csoda-repülés.

Tudatosan előidézett álommá nőtte ki magát. Ahogy belefáradtam az olvasásba és hasamra fordultam, – akkor már az öcsémmel megosztott, két fiúra kialakított, emeletes ágyas manzárdszobában a felső ágyon – megjelent előttem a tornaterem. Kosárlabdameccsre készülődtünk, kamaszcsapat. A kezdéshez Hámori Jencivel, a játékban mindegyikünknél tehetségesebb, már igazolt versenyzővel kerültem szembe, párba.

A felugrás előtt, mintha magam is labda lennék, pattogni, rugózni kezdtem. A lábamon magasszárú kínai dorkó, tornacipő – ma divat a fiatalok körében, vagyont adnak ki a silány semmiségért. A rugózás egyre magasabbra repített. Mikor feldobták a labdát, én már jó ütemben, a plafonhoz közel kerülve kaptam el.

Ott, a magasban történt valami, amit magyarázni nem tudok. Csak éreztem, hogy könnyű vagyok, elbír a szél, és egy utolsó lendülettel a labdát a földre dobva rátettem magam a levegőre, elkezdtem repülni. A terem megnőtt, a társaim felülről aprónak látszottak. Kiabáltak valamit hozzám, futottak össze-vissza, szóval hangyaboly volt az egész fentről, de engem már nem érdekelt. Éreztem, ahogy a hónom alá nyúl a szél, siklottam rajta. Különféle trükköket, bukfenceket mutattam, s egy idő után a terem egy törött ablakán kicsusszantam a szabadba.

Föl, föl a város fölé. Apró dobozokká töppedt a sok ház, játékheggyé a városszéli salakdomb.

Hosszú félórákat tudtam végigálmodni így. Csak jártam az ég és a föld közötti teret. Kerülgettem a nagyfeszültségű vezetékek kábeleit, benéztem házak ablakán, ámulkodásra késztettem lentről rám mutogató, elképedt arcú embersereget.

Élveztem a szél erejét, a suhanást.

Aztán, ha eluntam, leszálltam valahol-akárhol. Hogy hol, sosem jut eszembe. Talán nem volt fontos.

Majd ötven éve nem álmodok. Igaz is, nem is. Volt idő, hogy akadtak álmaim, ilyenek olyanok, zömmel feledhetők, de sosem vált tartalmas, visszatérő részévé életemnek az álom-álom.

Helyette éberen aludtam, készen felébredésre bármely pillanatban, de mégis úgy, hogy az ébredés kipihenten keltett. Őriztem mások, hozzám közelállók álmát álmomban is. Teszem ma is, ha mellettem alszol.

Bizonyítéknak neked adom a megálmodott lottószámaid, nyerd meg velük a holnapod. JJJ

Áldja istenem minden léptedet, hétalvó-álmodó! Tegye könnyűvé útjaid!

Gábor

Balog Gábor

-csataloo-

2012.06.08.

  

JELENTÉSEK LÍVIÁNAK 39.

Hiszek abban, hogy érdemes, sőt kell, talán kötelező is dokumentálni a napok egyszerű történéseit.  Látszólag másokra nem tartozó, apró, vagy annak tűnő magán-eseményeket, hangulatokat, érzéseket.

Hiszem, hogy a szavakba rögzített semmiségek mind-mind hordoznak valami maradandót, talán egy élethelyzet tanulságainak részletét, talán egy tudatosan, vagy véletlenül kikevert új színt egy nagy festékpalettán, a közösségben élő egyed, egyéniség személyre szabott, de mások által is látott, vagy látható festékpalettáján.

Minden nap fontos.

Minden nap hordoz magában maradandót.

Mindegy, hogy esik, vagy hét ágra süt a nap, mindegy, hogy hozol magaddal valami álomtöredéket az éjszakából, vagy csupán egy szimpla mélyálomból kelt a reggel, az ébredés öröm. Új lap egy születésedtől létező könyvben, újabb sodrásra, pödrésre váró fonál egy önmagát szövő tapestry-ben.

Néztem a tegnapi kínlódásaid, a tiszta lélek tehetetlen vergődését, a kiútkeresést az értelmetlenül és nehezen magyarázható okokkal, indokokkal utadba gördített rosszindulatok között.

Ne hidd, hogy sajnáltalak, nem úgy van! A neked sem új helyzet nekem is ismerős, jártam cipődben.

Csak az értelmezésben tudok segíteni, csak a hozzáállás és továbblépés mikéntjére mutathatok talán-megoldást, de az élmény feldolgozása a te feladatod marad.

Vegyük, nézzük a történéseket.

Írsz, zömmel verselsz tizenöt éve otthagyott kamaszlány korodtól. Beleszerettél a szavakba, játszol velük. Válogatod gonddal, szeretettel az egymáshoz illő, s nem illőket, formálod őket gondolatba, rejted szövevényükkel, és mutatod velük a lélekrezdüléseid.

Emberként, társas lényként keresed-kerested a közeget, ahol megmutathatod másoknak magad.

Úgy öt éve jutottál oda, hogy kinyisd a könyveid. Szegény családból szegény lány nem kezdhetted valami magánkiadással. A neveltetésed, az egyéniséged is kizárta a lehetőséget, hogy más, idősebb, pénzesebb ágyába feküdve, fizetésként, jutalomként kapd meg verseskönyvedet papíron.

Maradt a könnyen hozzáférhető tiszta út. Saját kis verses oldal elkészítése a technika adta hálón, a neten, és becsatlakozás vélt, vagy valósan hasonszőrűeknek nyitott kezdeményezések, irodalmi, vagy annak nevezett oldala beküldői közé.

Megjelenésed a választott első fórumokon akarva-akaratlan kiemelt, vélemények kereszttüzébe állított.  Sokan észrevettek. Felfigyeltek a sajátjukkal rokon, vagy épp az attól eltérő adottságra, a szószövevény-fonás új, eddig látottaktól eltérő technikájára, a hangra, a kép-kavalkádra.

Habitusuktól függőn üdvözült és befogadott a befogadó és elutasított, beléd kötött a kirekesztő. Saját hangján, saját bensőjében hallotta hangod a szóra nyitott és harcba kezdett verseiddel az újra zárt.

Apró lélekember, nem a harc a lényeged! A szeretet vezérel, a hit a szépségben, jóságban, emberségben. Mosollyal ébredsz reggelente és barátságot, mosolyt üzensz minden feléd tévedő széllel a körötted élő világnak.

Makacs is vagy a magad módján. Nem engeded, hogy kisebb, vagy nagyobbra nőtt korifeusok belekontárkodjanak abba, amit te álmodtál szóba-papírra, nem akarsz hasonulni, beolvadni, sorba állni, sorod kivárni.

Ma már tudod, a támadások soha nem a tehetségesektől jönnek.

A tehetség megérzi, meghallja a neki rokon-hangokat, nem elutasító. Eleinte figyel, óvatosan nyilatkozik és ritkán, s csak idővel szól.

A támadás mindig a középszer fölött kicsivel lebegő reménytelenségek köreiből érkezik. Talán az önfelismerés, az önmaguk valós, de titkolt önértékelése ad nekik késztetést, hogy támadjanak. A nyílt ellenségeskedést gyakorta megelőzi a dörgölődzés, a hozzád közelebb kerülés vágya. Kapsz atyai-anyai jótanácsokat, megmutatnák, mit, hogyan mondj, láss, hallj, érezz. Természetes elutasításod mindegy, miként fogalmazod, ha megfogalmaztad, ellenséggé válnak. Az addigi cukros nyál helyett maró nyállal próbálnak bekenni, kizárnak, elutasítanak.

Nehezen viselted, nehezen viseled.

Fiatal vagy, nincs benned még az öregség tapasztalata legyinteni.

Hiába szereztél viszonylagos ismertséget, két helyen is kerültél olyan helyzetbe, hogy legyőzött a kisstílűség. Önként távoztál, zártad ki magad onnan, ahol tobzódott az értéktelen agymenés, és kizártak két helyről is, ahol ma is dalol a középszer, meg az alja.

Nem adtad fel.

Gondolkodtál, írtál, beküldtél, megjelentél. Kerestél és találtál utat, látnak  sokan, több helyen. Többségbe került az értő-megértő.

Talán ez az az előzmény, ami szükséges, hogy rögzített legyen, ha a tegnap eseményeit vetem papírra az én szemszögemből, megszokottan, el nem hallgatva semmit.

Engem nem köt elhallgatási kényszer. Csak tényekkel operálok, és jó szemmel, mint a jó sebész, névvel, címmel vágom ki a beteg részt a testből úgy, hogy legyen, maradjon gyógyulási esély a megmaradó egésznek.

Mi is történt veled?

Útkeresésedben egy Art-presszó nevű netes lapra bukkantál, ahol versek-írások jelentek-jelennek meg. A beküldők, megjelentek között megtaláltad az a pár nevet, alkotót, akik írásait kedveled. A közeg megfelelőnek tűnt, s kerested a hozzáférést, bejuthatsz-e te is.

Az oldal zárt. A tulajdonos csak egy nick, a hozzáféréshez csak egy e-mail cím adott.

Levelet írtál, kérdéssel, van-e mód, hogy a lapon megjelentess.

A szerkesztő-tulajdonos (fénykép adott, ötven fölöttinek tűnő öltönyös, ezüstös hajú nyakkendős fazon, Theodor nicken) azonnal válaszolt. Leírta, tetszenek verseid, a lap zárt, de küld azonnal egy hozzáférési kódot, és várja írásaid.

A kód jött, te beküldtél, és kaptad a beküldések értéke szerint a dicsérő szavakat ettől, attól. A szerkesztő-főszerkesztő tulajdonostól is. J

A hozzád szólóknak bejegyzéseit megköszönted, de véleményt, tőled máshol is megszokott módon nem fűztél egyikhez sem. Az udvariasság szabályának eleget tettél, de nem öntögetted ki a lelkedet válaszbejegyzésekben, nem álltál le ragozni azt, amit ragozni nem tartasz érdemesnek.

Láttam, az udvariasság kötelező köszönömjét csak egy helyen hagytad el. Ott, ahol a bejegyzés tartalmából nyilvánvaló volt, a cél az ismerkedés, az íráshoz, irodalomhoz a leírtaknak nem sok köze.

Ilyen előzmény után kaptál viselkedési normák megváltoztatására felszólító főszerkesztői levelet, amiben az illető nehezményezte, hogy a bejegyzésekre nem válaszolsz, és mások művei alatt sem teszel bejegyzést.

Egyetlen pillanatig nem kételkedtem abban, miként válaszolsz neki. Udvariasan, finoman, tőled megszokott nőiességgel, barátságosan és megindokolva írtad meg elutasító válaszod.

A viszontválasz meglepő volt! Nincs komment, nincs tagság! Ha ezt el nem fogadod, a tulajdonos kizár!  

Következetes lévén, magadban háborogva a döntést megtetted, s fájó szívvel ugyan, de a kizárást választottad. Megírtad, nehezen felfogható, hogy a kommentelés a laptulajdonosnak fontosabb az alkotásnál, de elfogadtad a korábban sehol nem megjelenített követelményt. Ha töröl, töröljön, mondtad, és kérted azt is, hogy ebben az esetben a már megjelentetett verseid is törölje. Érthető kérés, ami szerkesztői intézkedést kívánt, hiszen a lap nem ad lehetőséget arra, hogy magad töröld, ami a sajátod.

A nick eleinte nem akarta megérteni, milyen alapon akarod a megjelentek törlését. Kicsit jogászkodott volna, de végül kifarolt a saját hülyeségéből, kérésed teljesítette.

Csak mosolygom, hogy verseid felmagasztaló, dicsérő sorai ott virítanak számos egyéb oldalon, és őrzi VIP tagságot ígérő zengeményeit számítógéped is. JJ

Moldova Gyuri bácsitól idézett Osváth Ernő aforizma jut eszembe, míg tart a mosoly: „van az irodalmi élet, és vannak jó írók…”

Mi ebből a tanulság mára Livim?

A szokásos: „Légy hű magadhoz!”

Áldja Istenem minden léptedet, vigyázza útjaid!

Gábor

Balog Gábor

-csataloo-

2012.06.06.