JELENTÉSEK LÍVIÁNAK 54.

Olyan nehéz naponta megírni a történéseket.

Az ember leterheltsége naponta más, ha nyugger is. A hangulata is gyomorsav, jó esetben szexfüggő, más-más irányba vezet, és öregember nem szeret eltérni az objektivitástól.

Livivel, sok egyéb közös feladat után sokadszor, mondhatni, napi rendszeresség részeként beülünk a nethez…. Kimaradt jó pár napunk, pontosabban csak nekem, neki adott volt unaloműzésre a face, a levelezési lista, én meg, hogy illik, felnyaltam a postán a következő havi megélhetéshez az apanázst és sétával, olvasással múlattam az időt.

Horány, édes Horány!

Tegnap éjjel nem tudtam aludni. a kedvest belesimogattam a szépvilágba. Valami vacsora is leesett, aztán, ismerve háttérérdeklődéseit és azok vehemens tagadását is, átkapcsoltam a létező két falusi csatorna gyöngébbikére, nézzed babám, mit ad az X-faktor.

Amíg ment a műsor, nagy jól bealudtam, komoly, nincs vesztenivalóm alapon. Ahogy vége lett, szinte automatikusan ébredtem.

Végigtévéztem a fél éjszakát. Nagy filmmel, az ötvenes évek végi sztorival, hozzá virtichli horányi kályhagonddal – , etetni kellett a tüzet.

A nő is megjelent minden reklámszünetben, panasszal, hogy hangos, vagy túl halk a műsor, a kutya bepofátlankodott az ágyba, hol hozzá a helyemre, hol hozzám, a másik szobában, szóval akadt műélvezetet zavaró körülmény elég.

Néztem a történet-csodát, és gondolkodtam, időnként magánügyileg, sztorifüggetlenül.

Rákérdeztem az éjszakától, miért van az, hogy a tehetség mindenben szelektív? Honnan az istenadta adottsága az én Livimnek, hogy összes korszak megváltó kérdéseit akkor teszi fel, mikor épp közösen a szeretett, színvonaltalansága miatt utált is kvíz-műsort nézzük, s honnan a tehetség, hogy sosem a válaszadás idejében jönnek kérdései? A választ, úgy hatvanöt százalékban, velem együtt, minden félhülye tudná, ergo, a megfejtés sosem kihívás. Hogyan tudja úgy dresszírozni magát, hogy mindig a kérdésfeltevéskor jön rá a csillapíthatatlan információvágy, a „most jutott eszembe, láttam-hallottam valamit” effektus?

Livi, a hízó éjszakában megjelent minden reklámszünetnél – találkoztunk a WC-ben (foglalás, ki jött előbb ügyben).

Oda, ilyenkor, én csak cigizni járok, mert az összes további helyiség tabu, vállaltan elfogadott-tiltott, meg egyéb. Meghallgattam a nyavalygásokat és igazat adtam mindre, mert mellette akartam aludni a film után is.

Aztán, hogy a mesetörténetnek vége volt, raktam a kályhára. Kiszámítottam, meddig alhatok, mikor kell újra etetni a mindig éhes tüzet. Saját kis órámat is beállítottam fejben, ekkor ébredj, etetés lesz, és keltem később –más sztori-  időben.

Livi aludt. Se TV, se egyéb zaj, én nesztelen mozgok. Meztelen, kimentem a teraszra fáért. Hét fok körül példálódzott a téllel az éjszaka, meg se kottyant. Válogattam  reggeligvaló, jó akácot.

Gondom csak akkor akadt, mikor a kályhaajtót nyitottam. Rosszul elhelyezett, megakadt hasáb esett ki egyben, fenyőparkettra, szőnyegre, ott hullott ezer darabra.

Más beszarik. Én, ha baj van, csak gyors vagyok és hatékony. A mostbelángolok rongyszőnyeget, ahogy volt összefogtam, kivittem, kiráztam, hagytam hűlni a teraszon. Tizenhét másodperc.  A széthullott, lángoló maradékot lapátra vettem – műanyag, gyúlékony, de a feladatnak, ha gyors vagy, megfelel.

Biztos akad, ki jobban tudta vón. Nekem háromszor tíz másodper alatt sikerült. Szellőztetés utána, próbapercek, hogy nem maradt-e zsarátnok valami szögletben bújón, aztán újra csend, horányi csend.

Csak a kutya horkolt lelkesen.

Imádom ezt a Horányt. Múló imádattal, ahogy az öregség imád valamit, ami szép lesz akkor is, ha ő, az imádó már elmúlik. Sehol nem kaptam ekkora csendet, sehol se nőtt a fű, kis százszorszépekkel telítettebben ekkorát, pedig kis szar az egész.

Egy asztalos magának-építette kő- meg fa bungaló, mindössze huszonnégy négyzetméteren, a bővítménnyel együtt. Törvényes időben fúrt kúttal, diófával az elődöktől megörökölten. Menedéknek képzeltem magamnak – ha egyszer megöregszem.

Elszámítottam magam. A sors a tulajdonjogot vitte - rábólintok, így a jó alapon. Az évek a holéljek dilemmát hozták, válassz, de rögtön alapon. Hosszú és unalmas lenne fejtegetni, miért, kiért, milyen megfontolásokból hagytam el. Döntésem önzéssel volt teli, a magam a kényelmeim, a vonzalmaim önzései, mint mindig, hagyottan legyőztek minden rációt. Pláne, hogy rációim megoldásaival annak is ártanom kellett volna, de nagyon, akit szeretek.

Horány.

Nekemvaló. Télen, kétóránként teszek a tűzre, mert kialszik minden, ha nem táplálod, gondozod. Hajnali ötkor bejárod a kilencvennégy négyzetölt, megnézed, járt-e a nyest a tetőn. Elgereblyézed a hulltavart, a tűlevelűből van ilyenkor a legtöbb. Szöszölsz kicsit a közösben, a téren, hogy ott is rend legyen, aztán viseled, hogy rád köszönjön a Nap, az a dolga.

Visszaköszönsz.

Nehézzé teszik a közös útjaink, Livi, a hiányok. A tisztességes megélhetés hiánya. A tisztesség hiánya rajtunk nem múló ország-út tervezésben. A kiúttalanságok törvényes, dögölj, ha nem vagy tehetős bebetonozásai, a személytelen, lélektelen tolvaj, simlicska-törpe lázárvilág.

Csak mi maradtunk meg magunknak.

Baj, hogy ez nekem ajándék.

Neked csapda is lehet.

Hívőn-hitetlenül, tán mégis hívőn, vagy mégis hitetlenül, Iványi Gábort kéne megkérdeznünk, ilyenkor mi az Embernek tetsző megoldás? Akad-e passzus, bibliákban, bíztató, hogy itt, lenn, ezernyi gond-kín között is éljünk tovább?

Adjon a Jóisten, erőt neked, Livi, eligazodni a rébuszain.

Könnyű lépteket, egy jobb világ felé!

Balog Gábor

-csataloo-

2012.11.26.