JELENTÉSEK LÍVIÁNAK 47.

Megfigyeltem, olyan húsz fok körül, a klasszikus szobahőmérsékleten tűnik legkevésbé munkának az írás.

Zavaró mellékkörülmény alig, csak az öregség, az meg szerzett, velem élő, rólam leválaszthatatlan.

A hajnali csend körbefog, ringat. A képzelet járja útjait, kikerül és átugrik időt, eseményeket, korlátokat. A világ szép és jó, hiszen reggel van újra, én írok, te alszol, bennem a két kávé, benned ébredés előtti álom, szóval idilli minden.

A tegnap mosott vastag ágyterítő megszáradt, a pofámon menetrend szerint millisre nőtt a sörte, készül kés alá. Számban a kávék utáni fogmosás friss fogkrém-íze, a szobában önmagát bámulja elégedetten a rend.

A vasalásra váró ruhák hajtogatottan játszanak oszloposdit, türelmesek. Az éjszaka leülepedett leheletvékony porréteg már eltakarítva, a tegnap edényszennyese válogatva, csörömpölős elmosásra előkészítve ázik.

Kinn az élet.

Lomtalanít a környék.

Ez is megváltozott, mint annyi minden. A régi, nagy lomizós időknek annyi! A kidobott tárgyak is elszegényedésről beszélnek, egykor jónak mondott, gazdag környéken is. A hűtőket, mosógépeket, régi tévéket már évekkel ezelőtt lecserélte a banda, használható kacatja alig maradt. Itt-ott egy-egy kikopott matrac, de arról se tudni, lakó dobta ki, vagy a szervezetten érkező válogatók hozták magukkal éjjeli fekhelynek.

Ritka a fotel, a három, esetleg négylábú szék, a kiskomód, a Varia-elem. A bútor is megállapodott a házakban belül, cseréje időben csak messze kitolódva, vagy egy költözéskor várható.

Sehol egy használt gyermekbicikli, pedálos Moszkvics, csörgő, búgócsiga. Nincs fakocka-kirakós, hiányos, vagy teljes szett Legó, tintatartó, papírnehezék bronz Leninből, babakocsi, benne plüssállatokkal, matchbox, megunt, elvált feleség képe keretben, festmény, macska, meg gombolyaggal és a veszett fejsze törött nyelét sem látom sehol.

Eltűntek a kidobott porszívók. Talán túl jók az újak, vagy a por kevesebb? Ki tudja? Emlékszem, a nyolcvanas években még láttam háború előtti németet, aztán a kilencvenesek elején majd minden kupacban volt egy-egy Rakéta.

Ahogy leltározom az emlékeket, megállapítom, inkább vagyok gyűjtögető, mint kidobáló. A lomtalanítás hírére megtartottuk a nagy ellenőrzést.  Néhány apróság helyet cserélt házon belül, és húsz éve után kivágtam a húsz éve nem használt, előző lakó által itthagyott műanyag függőlámpát szerelvényestül, ahogy kell.

Maradt a lépcső alatt az első rabszolganő, Hajdú Rózsi, nyugdíjban tíz éve már, működőképesen. Eddig sem kért enni, ezután sem fog. Útban meg sehogyse nincs, mert ki a fene járkál a lépcső alatt, ugye?

A kiszolgált mosogatógép is maradt helyén. Használhatom szárazáru-tárolónak, ha tetszik, hisz alapfunkciójában sosem szerettem. Morog, búg, és ezt hosszan teszi, eszi a vegyszert és sokkal lassabb nálam. Az egész működése személytelen, nincs lelke, nem családtag. De marad.

Kidobni, talán, a tévéket lehetne. Nem a koruk, állaguk, inkább a közvetített tartalom miatt. A felismerés nem új, s tudom, nem csak én vagyok így vele, a dobozok mégis maradnak, mint a megszokás, a bekapcsolom a Híradót, a nézzünk már egy filmet üres szlogen.

Hiába, aki rászokott, hogy házhoz jár pofonért, az nehezen szokik le róla.

Délután a mezőn, vadon nyílt mályva magot gyűjtöttünk Livivel. A mályva még virágban állt úgy két héttel ezelőtt, amikor kinéztem magamnak. Ebből viszek! –volt a jelszó.

Elhullott teljes gubóból kiszóródott magból nőhetett mind a két kis bokor, mert úgy tíz méterre egymástól nyílott a másfél méteresre megnőtt öt szál rózsaszín és a méteres bordó.

Régi parasztudvarok elmaradhatatlan virága volt a mályva, szellőrózsa, viola, mirtusz. Naná, hogy kivártam, amíg beérett, a gubók megpattantak, kínálták maguk a körben, feszesen egymáshoz simuló magok.

Induláskor kisebb vitánk volt Livivel, milyen dobozba szedjük a termést. Én lazán kiválasztottam egyik gondosan elmosott jégkrémes poharát – apró, tenyérbe könnyen elférő, fedeles műanyag doboz – ő meg rögtön kiszedte kezemből, hogy azt aztán nem, az nem arra van!

Ha nem, hát nem! Férfiember ne vitatkozzon nővel, ismételgettem fejben az alapszabályt, és kivártam, amíg a kezembe nyomott egy korcs papírpoharat – na jó, fedéllel -, hogy ez már megfelel! Felnyergeltük a kutyát, és irány a préri!

Az úton kikerültük a lomizók családjait, a bosszantó, szétterült szemétkupacokat. Lestük a szelet, ahogy kergette nejlonzacskók hadát, emelgette, dobálta erre-arra a papírhulladékot, görgetett műanyag palackokat. Hiába, a szél már csak ilyen. Teszi a dolgát, többnyire akkor, amikor a fizika törvényei ezt megkívánják. Teszi rendületlenül. Aztán majd eláll. Nyomában ott marad majd a következő viharig a sok szemét. Ha eső jön, s kizöldül újra a fű, az majd ideig-óráig körbenövi a nem odavalót, s talán az őszi kaszáláskor a traktorra kötött fűkasza el is aprítja így, vagy úgy, s nem szúr már senkinek szemet.

A magokat begyűjtöttük. Megint a nőnek lett igaza! JJ

A korcs papírdoboz, térfogatban vagy ötször akkora volt, mint amit én választottam volna, s bizony nem lett volna elég a maghoz, amit a tíz tő virág kínált. Megszedtük rendesen, figyelve arra is, hulljon a termésből bőven a földre, hiszen, ha szerencséje van, kinő jövőre. Egynyári virág.

A szedett mag meg kap egy négyzetmétert otthon a kertben. Szellőrózsa-mag már van, lesz egy nézetméternyi paraszt-virágosunk, napon, vadlennel vegyítve, szemben az árnyékot jobban kedvelő úri hortenziával.

Hazafelé a kupacok felé kerültünk, legfőképp Livi kíváncsiságát kiélni. A lomizók családjai a házak között, a kupacok mellett csak az őrzők, ketten hárman, védve tulajdont, vagy annak véltet. Nekünk szemét, szemét a köbön.

Negyvennégyes Nike sportcipő, csak balos, kínálják Livi harminchatos lábára, alkudni is lehet rá, mert kicsit koszos. Felébe tépett könyvek, kottalapok halomban, a violinkulcs a szélre vár. Basszus!

Ugyan ki magyarázza meg, ha már kidobta, és nem a szemétbe, akkor miért tépte darabokra a volt tulajdonos? Miféle irigység lakhatott benne? Ne használhassa más sosem? Ha emlék volt egykor, és megutálta, feltétlenül el kellett tépnie? Egy szakítás végső stádiuma?

Törött gyerekülések, rengeteg bicikligumi – érdekes, csak a külső, belső sehol. Válogatnak. Kisteherautók viszik a műanyag kerti bútort. Törött, selejt. Ép köztük egy sem. Pedig milyen tetszetős volt az áruházban, ugye?

A varjúcsapat estére kiválogatja a hasznosíthatót – egy asszony kiskocsin fát gyűjt, jó lesz télire – s holnapra nem maradt más, csak a tépett papírlapok, az ásványvizek héja, meg a tájkép.

Csata után. Csata előtt?

Ez is Magyarország.

Vigyázza Istenem minden léptedet Livim, vezesse, könnyítse útjaid!

Gábor

Balog Gábor

-csataloo-

2012.07.12.

JELENTÉSEK LÍVIÁNAK 46.

Akkor, most mesélek rólunk, magunknak, szokás szerint.

Zs. elcsábított egy képkiállítás megnyitójára a múlt héten. Szeretem Zs. emberségét, írásait, főleg, ha próza. Abban pont olyant alakít, ami az én olvasatomban érték, és talán nem tévedek nagyot, ha megkockáztatom, aki Zs. könyvét veszi kézbe, részese lesz a szépnek.

Ez a szeretet motivált, hogy elmentünk a megadott címre, és természetesen gyalogoltunk a harminchat fokos hőségben négy buszmegállót fölöslegesen. Leszállhattunk volna a jó helyen is, de iránymutatást kaptunk, honnan, hogyan megközelíthető a hely. Én, általában hiszek az iránymutatásoknak.

Tulajdonképpen az eligazítás majdnem pontos volt, mert megadott egy helyszínt és hozzá egy támpontot, s a kettőt azzal kötötte össze, az egyik, pontosan itt van a másik mögött. Pontosan ott volt. Négy buszmegállónyira. JJ

A bejáraton nagy betűkkel hirdette felirat: MSZP iksz kerületi szervezete. A cím pontos volt, s az eligazításban is kaptunk erre nézve utalást, így aztán bementünk.

Benn könyvtár, úgy három-négyezer kötetesre becsültem. Nem MSZP – önkormányzati. A könyvtárban a tárlat. A képeket gyorsan végignéztük. Csak a magam nevében nyilatkozhatom, nem tetszettek. A művész, hetvenes évei elején járó külföldre szakadt hazánkfia, Zs. állhatatos munkája révén először állíthatott ki itthon.

A festészettel is úgy vagyok, mint a költészettel. Van, ami megfog, van, ami nem. Azt hiszem, stílusirányzattól függetlenül. A képeknél ez a valami lehet a vonalvezetés technikája, lehet a színek, a téma, a verseknél a zene. Képtelen vagyok megérteni és elfogadni a blődlit, de megmosolygom és helyénvalónak találom esetenként a polgárpukkasztást. Még véletlenül sem sikerült egyetlen egyszer sem rámondanom egy-egy valóban nagy művész alkotására, hogy szar. Bejártam világhíres képtárakat felkészítve és felkészítetlenül, volt, hogy átszaladtam termeken, de akadt, hogy nem a fáradtság miatt ültem hosszú félórákra egy-egy kép elé.

Láttam a láthatót és igyekeztem észrevenni a láthatatlant. Ma is visszatérő vendége vagyok egy-egy állandó kiállításnak és bizony, kiszúrom, ha az eltelt idő alatt valami eltűnik, helyet cserél, vagy, ha bővül a gyűjtemény.

Az itt látott képeknél nem éreztem a vonzást. Talán kettő akadt, ami röpke percre megfogott, de a lábam nem ragadt a földhöz. Tán hozzá nem értőként találtam zavaró hibát, egy ok nélkül deformált, semmibe megfestett lábat ott, ahol a másik szilárd talajon állt, vagy egy szemből kiolvasható ránc hiányát. Kicsit szégyelltem magam ezért.

A megnyitón a két könyvtári alkalmazotton és a két fő érintetten, Zs-n és a művészen kívül lehettek még öten. Meg mi, Livivel.

Méltatás, pár mondat a művész életéről, pár vers – hosszabb-rövidebb. Az asztalon Zs. pogácsái, ásványvíz, ropi.

Sokáig nem maradtunk.

Valami belső kárpótlás-igényem lehetett, mert a hazaúton lekaptam a lányt egy virágzó rózsafa mellett, fehérben, harminchat fokban, bájos mosollyal. J

Ellátmány előtti héten, pénzhiányosan, Lívia vette át az étrendszerkesztést. A spájz és a mélyhűtő adta a bázist, a hátteret, és a bevezetett piaci korlátozás a szükséges friss zöldmennyiséget. Mármint paprikát, paradicsomot, répát, ilyen-olyant, meg, persze dinnyét, balos, és kevésbé balos színekben.

A dinnye még nem hazai, annak még korán van, de idén szerencsénk volt vele. A több éves sikertelenség után, végre, édes, kifejezetten dinnye ízű volt a tök, fogyott hűtve és hűtetlen is. A sárgadinnyét is kipróbáltuk. Annak az illatát szeretem leginkább.

A tervezett étlap a leányzó kreativitását dicséri. Lehet, más flancosabban megoldotta volna, de Livi az egyszerűen finom dolgokra van hangolva. Sült tarja fokhagymásan, tepsiben, rizs és vegyeszöldség, répa, karfiol, brokkoli körettel, tetszés szerint friss uborkasalátával. Lasagne, nagy jénai edényben, minimum öt személyre, ha már csak hárman vagyunk. Hideg gyümölcslevesek a forróságnak és jó húsleves karajcsontból, rántott husi, fasírt. A tököt én csinálom, jó sok kaporral.

A nasi is házias. Hol tepsi pogácsa, omlós, foszlós, de alul ropogósra sült, hol kikevert puding, marok mazsolával. Főzés előtt, után és alatt én kapom az oktatást, mit miért és hogyan csinál. Ha figyelmes hallgatóság vagyok, kivihetem a szemetet. Kitűntetésként, akár kétszer is! JJ Meg mosogathatok.

A kutya, a főzési művelet alatt példát mutat hűségből és odaadó tudás- tanulásvágyból. Leül a konyha szélén, fejét jó magasra tartja, felveszi az áhítat pofát és les. Hosszú perceken át a mozdulatlanság szobra, aztán beleszagol a levegőbe és kétszer, gyors egymásutánban fél-nagyra nyitja száját, ennék már, mondja, és visszamerevül az áhítatba.

Egy idő után, hogy az étel készítésének ideje és az ő türelme elvesztik a szinkronitás kegyelmét, lassan feláll, nyújtózik egyet, és Livihez somfordál. Megáll előtte, bámul felfelé és végül, hogy gazdasszonya a sürgős teendők között rá sem hederít, két lábra áll és két első mancsát nekitámasztja a főszakács formás lábainak.

Válaszul csak egy rosszalló „kutya!” megjegyzést kap, s így bánatos pofával fordul egyet, visszaül várakozó pózba, a konyha szélibe.

Én az ebédlőasztalnál ülök, nézem a műsort és röhögök. JJJ

(Csak mellékesen teszem hozzá, mielőtt belém köt az olvasó, a szinkronitás kegyelem szófordulatot a szex ihlette, ergo jogos. Gondoljatok csak bele! Nem áldás-kegyelem a szinkronitás? J )

A konyhai előadás tulajdonképpen menü-független. A kutyának mindegy mi készül, pörkölt, tökfőzelék, vagy smarni. Ő következetes. leül és kivár, mert ez biztos és bevált megoldás. Előbb-utóbb telerakják a tányérját, és ezt így tartja rendjén. Akkor nekilát tálalni saját magának. Gondosan szétpakolja a húst a rongyszőnyegen, cifrázza répaszeletekkel, majd valami számunkra érthetetlen koreográfia szerint válogatva eszik.  A tányérja fal felőli oldalán, utált dzsentri-szokásként mindig ott felejt egy-egy falatot. J

Rákérdeztél kedves, hol tartok a mai jelentéssel?

Hát pont itt!

Áldja Istenem minden léptedet, könnyítse útjaid!

Gábor

Balog Gábor

-csataloo-

2012.07.11.

JELENTÉSEK LÍVIÁNAK 45.

Fene tudja, miért ilyen erősek bennünk a megfelelés-kényszerek!

Talán a szeretetéhség. Igen, azt hiszem, az vezérli, hogy igyekszünk embertársainknak, az átlagos, változó, de alapjaiban változatlan tíz parancsolat legtöbbjének megfelelni. Igyekszünk akkor is, ha a törvények elburjánzanak, ha a tíz, útjelző karóval kijelölt fő csapást ezernyi válaszútra osztják, melyek mindegyike látszólag egy irányba tart, de valójában csak félrevisz, becsap, eltévelyít.

A szeretetéhség, az elfogadottság vágya sarkall megalkuvásokra, állít be sorba ott, ahol tilos sorba állni, kényszerít olyan egyszeri hibák elkövetésére, amik szétrepesztik a jellemet, meghamisítják a mindennapjaink.

A tömeg tetszésnyilvánítása állásfoglalásra késztet, és valljuk be, milyen sokszor vagyunk gyöngék ellentmondani! Hányszor menekülünk a hallgatásba valami hamisan értelmezett, ne szólj szám, nem fáj fejem alapon!

Ülök, filozofálgatok totál öncélúan, és sehová se vezetőn. Már a kérdésfeltevéseim is bonyolultak, beleveszek abba, hogy nem akarok egyszerűsíteni!

Pedig, milyen egyszerű is ez a világ! Legyél jó és nem kell hozzá semmi sallang, cifrázás. Keresd meg a helyed benne! Ja? Nem könnyű?

Ki mondta, hogy könnyű! Eltart egy darabig, még szerencsével is, míg úgy találod, helyeden vagy, olyanok között, akikkel elviselhető, vagy inkább jó az élet!

Livi növeszti a Himaláját. No, nem valami hatalmasat, abból még majdani fénykorában sem lesz óriás kinövés, pláne nem kihívás közeli-távoli tenzingek, hillaryknak. Itt csak amolyan házi használatú, csodás domborulatokkal megáldott Himalája van kialakulóban.

M-es.

A folyamat valószínűleg összefügg a magam ormótlan emberhegy kinézetével, bánthatja szemét, s talán így akarja megmutatni, a méretben termetes is lehet szép. Ha övé.

A módszer egyszerű, imádja a csokoládét és az édestésztát, mint én. Gyorsan tanul és inventív, így aztán a legkacifántosabb piskóta, torta, linzer, vagy bukta-recept elkészítése sem okoz gondot, s ha már kész a mű, együtt hamar befaljuk.

A hegyképződés folyamata nem igazán látványos. A nagy változások sem mindig egyetlen pillanat alatt történnek. Grammok, dekák rakódnak, gyüledeznek itt-ott, alattomosan, támadva ruhaméreteket.

A harc is elkezdődött a változás ellen, hiába, divat ma ez a harcolunk, minden fronton! Az első a kérdés: Ez nem lehet igaz! Nekem ekkora fenekem van?

A második, rögtön a növekvő fogalomhoz –igen, fogalom, mert méltóságában is szép – kötődik: Miért pont Himalájának hívod? Nincs kisebb hegy??? JJJ

A harmadik az izzadtságszagú torna, napi háromszori rendszerességgel, amit kívülről csodálni jó, és kellemetlensége csak abban leledzik, hogy engem is bevon. A svédtornával még csak egyetértek, de a fekvőtámaszozás, ha nincs alattam senki, kifejezetten illúzió-romboló. JJ

A ruhatár-ellenőrzés is szerves része a napi harcnak. Te jó Isten! Nézd, ezt tavaly vettük, ma meg már hogy feszül! A ruhatár-ellenőrzést szeretem, mert ugye, együtt jár az öltözöm a vetkőzömmel, és a szemnek, a férfiszemnek jót tesz a szépség gyakori észlelése kézközelben. J

A fogadkozások a mindennapok részei lettek. Mától reform kaját eszünk! Márciusi nagy fogyás-akcióm sikerén felbuzdulva beleszeretett a narancsba. Vigyázat, politikai töltetet kizárni! Csupán a lenn, délen érő gyümölcsről beszélünk, ma kétszázkilencven kilenc kilója, héja vastag, íze savanya. Kíváncsi vagyok, meddig tart a felbuzdulás, elfogadja-e a napi egy naranccsal járó, napi egyszeri étkezéses módszert –nasi, csokoládé, narancslekváros pirítós kizárva.

Tegnap, lélekfrissítés után, betértünk a kötelező költekezés templomába. Kenyér hiányzott a tervezett ebédhez, így aztán logikus, sőt törvényszerű, hogy a ruhanemű osztályon, a szoknyák előtt kötöttünk ki. A pár tenyérnyi textil hosszú sorokban kilógatva kínálta magát. Livi kétszer körbejárta mindet, egyhez sem ért. Én álltam bevásárlókocsistul, Baálám szamara, és figyeltem.

Most nem! - jött vissza hozzám. Nincs rá pénz! –mondta.

Melyikre? – kérdeztem, s ő mutatta a jelleméhez illő, hófehér, lenvászon seggre-semmiséget.

Úgy sem jó! Csupa S, meg XS! M-es nincs egy darab sem! –mondta csalódottan.

Ki kíváncsi ilyenkor árcédulákra, pláne, ha a méret se stimmel? Rádörrentettem, legalább felpróbálnád, ha tetszik!

Boldog, de enyhén vonakodó mosollyal vett le egyet az állványról, és meglepő fürgeséggel tűnt el az öltözőfülkék során. Seperc és megjelent. Fehérben.

„Jó! ezt majd megveszem, ha megjön a pénzem!”

Természetesen a szoknya a kosárba került, vettünk pár szem narancsot, egy nagy pohár narancs-fagyit és egy kiló kenyeret is, azt százharminc forintért.

Már rég otthon nyomtam a díványt vízszintesen, mikor hirtelen mellém pattant, valami papírral kezében.

A szoknya árcédulája volt. Nézd, Indiában készítették! És figyeld csak, be akarnak csapni!

Körmével a cédulán az S jelzést kezdte kapargatni, s láss csodát, az apró papírdarab az alaptól elvált, alatta helyre nagy M betű tűnt fel, mint a mosoly, hogy igen, Livimnek van igaza, M-es a mérete és szép, nagyon szép a Himalája!

A nap innen szokásos csendben ment tovább. Vasárnap lévén az állásinterjúkra behívó telefonhívások elmaradása sem fájt. Ő angolozott a napon, én levettem a polcról egy Moldovát. Hiányzott Horány.

Később, hogy Marci se maradjon éhen, lassú tűzön rizses húst készítettem, mindent bele alapon. Az erősen hagymás pörkölt alapba tettem paprikát, paradicsomot, kockázott sárgarépát és fehéret is, hozzácsaptam lazán egy pohár borsót és végül, az utolsó tizenöt percben a rizst.

Livus a kezdetek kezdetén leválasztatott velem egy félkilónyi húsdarabot, mondván, ő abból készít magának valami mást.

Rizses hús lett abból is, Livi módra. A befűszerezett, sózott, csíkokra vágott húst kínaiasan pirította, szórta ezzel-azzal, aztán a vége felé hozzácsapott némi csíkokra vágott répát és egy jó adag ananászt. Rizst külön főzött, csak készre főtten keverte össze a hússal.

Szegények vagyunk, de jól élünk! A Jóisten szeme mosolyog, ha ránk néz.

Talán ezért ne keresd Balog az élet értelmét, hisz ott van előtted! Mindig látható, változó és örök változatlan.

Szép, vasárnapi, ünnepi béke.

Na, megyek, megnézem magamnak azt a Himaláját! JJ

Áldja Istenem minden léptedet Livi, vigyázza útjaid!

Gábor

Balog Gábor

-csataloo-

2012.07.02.