Megfigyeltem, olyan húsz fok körül, a klasszikus szobahőmérsékleten tűnik legkevésbé munkának az írás.
Zavaró mellékkörülmény alig, csak az öregség, az meg szerzett, velem élő, rólam leválaszthatatlan.
A hajnali csend körbefog, ringat. A képzelet járja útjait, kikerül és átugrik időt, eseményeket, korlátokat. A világ szép és jó, hiszen reggel van újra, én írok, te alszol, bennem a két kávé, benned ébredés előtti álom, szóval idilli minden.
A tegnap mosott vastag ágyterítő megszáradt, a pofámon menetrend szerint millisre nőtt a sörte, készül kés alá. Számban a kávék utáni fogmosás friss fogkrém-íze, a szobában önmagát bámulja elégedetten a rend.
A vasalásra váró ruhák hajtogatottan játszanak oszloposdit, türelmesek. Az éjszaka leülepedett leheletvékony porréteg már eltakarítva, a tegnap edényszennyese válogatva, csörömpölős elmosásra előkészítve ázik.
Kinn az élet.
Lomtalanít a környék.
Ez is megváltozott, mint annyi minden. A régi, nagy lomizós időknek annyi! A kidobott tárgyak is elszegényedésről beszélnek, egykor jónak mondott, gazdag környéken is. A hűtőket, mosógépeket, régi tévéket már évekkel ezelőtt lecserélte a banda, használható kacatja alig maradt. Itt-ott egy-egy kikopott matrac, de arról se tudni, lakó dobta ki, vagy a szervezetten érkező válogatók hozták magukkal éjjeli fekhelynek.
Ritka a fotel, a három, esetleg négylábú szék, a kiskomód, a Varia-elem. A bútor is megállapodott a házakban belül, cseréje időben csak messze kitolódva, vagy egy költözéskor várható.
Sehol egy használt gyermekbicikli, pedálos Moszkvics, csörgő, búgócsiga. Nincs fakocka-kirakós, hiányos, vagy teljes szett Legó, tintatartó, papírnehezék bronz Leninből, babakocsi, benne plüssállatokkal, matchbox, megunt, elvált feleség képe keretben, festmény, macska, meg gombolyaggal és a veszett fejsze törött nyelét sem látom sehol.
Eltűntek a kidobott porszívók. Talán túl jók az újak, vagy a por kevesebb? Ki tudja? Emlékszem, a nyolcvanas években még láttam háború előtti németet, aztán a kilencvenesek elején majd minden kupacban volt egy-egy Rakéta.
Ahogy leltározom az emlékeket, megállapítom, inkább vagyok gyűjtögető, mint kidobáló. A lomtalanítás hírére megtartottuk a nagy ellenőrzést. Néhány apróság helyet cserélt házon belül, és húsz éve után kivágtam a húsz éve nem használt, előző lakó által itthagyott műanyag függőlámpát szerelvényestül, ahogy kell.
Maradt a lépcső alatt az első rabszolganő, Hajdú Rózsi, nyugdíjban tíz éve már, működőképesen. Eddig sem kért enni, ezután sem fog. Útban meg sehogyse nincs, mert ki a fene járkál a lépcső alatt, ugye?
A kiszolgált mosogatógép is maradt helyén. Használhatom szárazáru-tárolónak, ha tetszik, hisz alapfunkciójában sosem szerettem. Morog, búg, és ezt hosszan teszi, eszi a vegyszert és sokkal lassabb nálam. Az egész működése személytelen, nincs lelke, nem családtag. De marad.
Kidobni, talán, a tévéket lehetne. Nem a koruk, állaguk, inkább a közvetített tartalom miatt. A felismerés nem új, s tudom, nem csak én vagyok így vele, a dobozok mégis maradnak, mint a megszokás, a bekapcsolom a Híradót, a nézzünk már egy filmet üres szlogen.
Hiába, aki rászokott, hogy házhoz jár pofonért, az nehezen szokik le róla.
Délután a mezőn, vadon nyílt mályva magot gyűjtöttünk Livivel. A mályva még virágban állt úgy két héttel ezelőtt, amikor kinéztem magamnak. Ebből viszek! –volt a jelszó.
Elhullott teljes gubóból kiszóródott magból nőhetett mind a két kis bokor, mert úgy tíz méterre egymástól nyílott a másfél méteresre megnőtt öt szál rózsaszín és a méteres bordó.
Régi parasztudvarok elmaradhatatlan virága volt a mályva, szellőrózsa, viola, mirtusz. Naná, hogy kivártam, amíg beérett, a gubók megpattantak, kínálták maguk a körben, feszesen egymáshoz simuló magok.
Induláskor kisebb vitánk volt Livivel, milyen dobozba szedjük a termést. Én lazán kiválasztottam egyik gondosan elmosott jégkrémes poharát – apró, tenyérbe könnyen elférő, fedeles műanyag doboz – ő meg rögtön kiszedte kezemből, hogy azt aztán nem, az nem arra van!
Ha nem, hát nem! Férfiember ne vitatkozzon nővel, ismételgettem fejben az alapszabályt, és kivártam, amíg a kezembe nyomott egy korcs papírpoharat – na jó, fedéllel -, hogy ez már megfelel! Felnyergeltük a kutyát, és irány a préri!
Az úton kikerültük a lomizók családjait, a bosszantó, szétterült szemétkupacokat. Lestük a szelet, ahogy kergette nejlonzacskók hadát, emelgette, dobálta erre-arra a papírhulladékot, görgetett műanyag palackokat. Hiába, a szél már csak ilyen. Teszi a dolgát, többnyire akkor, amikor a fizika törvényei ezt megkívánják. Teszi rendületlenül. Aztán majd eláll. Nyomában ott marad majd a következő viharig a sok szemét. Ha eső jön, s kizöldül újra a fű, az majd ideig-óráig körbenövi a nem odavalót, s talán az őszi kaszáláskor a traktorra kötött fűkasza el is aprítja így, vagy úgy, s nem szúr már senkinek szemet.
A magokat begyűjtöttük. Megint a nőnek lett igaza! JJ
A korcs papírdoboz, térfogatban vagy ötször akkora volt, mint amit én választottam volna, s bizony nem lett volna elég a maghoz, amit a tíz tő virág kínált. Megszedtük rendesen, figyelve arra is, hulljon a termésből bőven a földre, hiszen, ha szerencséje van, kinő jövőre. Egynyári virág.
A szedett mag meg kap egy négyzetmétert otthon a kertben. Szellőrózsa-mag már van, lesz egy nézetméternyi paraszt-virágosunk, napon, vadlennel vegyítve, szemben az árnyékot jobban kedvelő úri hortenziával.
Hazafelé a kupacok felé kerültünk, legfőképp Livi kíváncsiságát kiélni. A lomizók családjai a házak között, a kupacok mellett csak az őrzők, ketten hárman, védve tulajdont, vagy annak véltet. Nekünk szemét, szemét a köbön.
Negyvennégyes Nike sportcipő, csak balos, kínálják Livi harminchatos lábára, alkudni is lehet rá, mert kicsit koszos. Felébe tépett könyvek, kottalapok halomban, a violinkulcs a szélre vár. Basszus!
Ugyan ki magyarázza meg, ha már kidobta, és nem a szemétbe, akkor miért tépte darabokra a volt tulajdonos? Miféle irigység lakhatott benne? Ne használhassa más sosem? Ha emlék volt egykor, és megutálta, feltétlenül el kellett tépnie? Egy szakítás végső stádiuma?
Törött gyerekülések, rengeteg bicikligumi – érdekes, csak a külső, belső sehol. Válogatnak. Kisteherautók viszik a műanyag kerti bútort. Törött, selejt. Ép köztük egy sem. Pedig milyen tetszetős volt az áruházban, ugye?
A varjúcsapat estére kiválogatja a hasznosíthatót – egy asszony kiskocsin fát gyűjt, jó lesz télire – s holnapra nem maradt más, csak a tépett papírlapok, az ásványvizek héja, meg a tájkép.
Csata után. Csata előtt?
Ez is Magyarország.
Vigyázza Istenem minden léptedet Livim, vezesse, könnyítse útjaid!
Gábor
Balog Gábor
-csataloo-
2012.07.12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése