Akkor, most mesélek rólunk, magunknak, szokás szerint.
Zs. elcsábított egy képkiállítás megnyitójára a múlt héten. Szeretem Zs. emberségét, írásait, főleg, ha próza. Abban pont olyant alakít, ami az én olvasatomban érték, és talán nem tévedek nagyot, ha megkockáztatom, aki Zs. könyvét veszi kézbe, részese lesz a szépnek.
Ez a szeretet motivált, hogy elmentünk a megadott címre, és természetesen gyalogoltunk a harminchat fokos hőségben négy buszmegállót fölöslegesen. Leszállhattunk volna a jó helyen is, de iránymutatást kaptunk, honnan, hogyan megközelíthető a hely. Én, általában hiszek az iránymutatásoknak.
Tulajdonképpen az eligazítás majdnem pontos volt, mert megadott egy helyszínt és hozzá egy támpontot, s a kettőt azzal kötötte össze, az egyik, pontosan itt van a másik mögött. Pontosan ott volt. Négy buszmegállónyira. JJ
A bejáraton nagy betűkkel hirdette felirat: MSZP iksz kerületi szervezete. A cím pontos volt, s az eligazításban is kaptunk erre nézve utalást, így aztán bementünk.
Benn könyvtár, úgy három-négyezer kötetesre becsültem. Nem MSZP – önkormányzati. A könyvtárban a tárlat. A képeket gyorsan végignéztük. Csak a magam nevében nyilatkozhatom, nem tetszettek. A művész, hetvenes évei elején járó külföldre szakadt hazánkfia, Zs. állhatatos munkája révén először állíthatott ki itthon.
A festészettel is úgy vagyok, mint a költészettel. Van, ami megfog, van, ami nem. Azt hiszem, stílusirányzattól függetlenül. A képeknél ez a valami lehet a vonalvezetés technikája, lehet a színek, a téma, a verseknél a zene. Képtelen vagyok megérteni és elfogadni a blődlit, de megmosolygom és helyénvalónak találom esetenként a polgárpukkasztást. Még véletlenül sem sikerült egyetlen egyszer sem rámondanom egy-egy valóban nagy művész alkotására, hogy szar. Bejártam világhíres képtárakat felkészítve és felkészítetlenül, volt, hogy átszaladtam termeken, de akadt, hogy nem a fáradtság miatt ültem hosszú félórákra egy-egy kép elé.
Láttam a láthatót és igyekeztem észrevenni a láthatatlant. Ma is visszatérő vendége vagyok egy-egy állandó kiállításnak és bizony, kiszúrom, ha az eltelt idő alatt valami eltűnik, helyet cserél, vagy, ha bővül a gyűjtemény.
Az itt látott képeknél nem éreztem a vonzást. Talán kettő akadt, ami röpke percre megfogott, de a lábam nem ragadt a földhöz. Tán hozzá nem értőként találtam zavaró hibát, egy ok nélkül deformált, semmibe megfestett lábat ott, ahol a másik szilárd talajon állt, vagy egy szemből kiolvasható ránc hiányát. Kicsit szégyelltem magam ezért.
A megnyitón a két könyvtári alkalmazotton és a két fő érintetten, Zs-n és a művészen kívül lehettek még öten. Meg mi, Livivel.
Méltatás, pár mondat a művész életéről, pár vers – hosszabb-rövidebb. Az asztalon Zs. pogácsái, ásványvíz, ropi.
Sokáig nem maradtunk.
Valami belső kárpótlás-igényem lehetett, mert a hazaúton lekaptam a lányt egy virágzó rózsafa mellett, fehérben, harminchat fokban, bájos mosollyal. J
Ellátmány előtti héten, pénzhiányosan, Lívia vette át az étrendszerkesztést. A spájz és a mélyhűtő adta a bázist, a hátteret, és a bevezetett piaci korlátozás a szükséges friss zöldmennyiséget. Mármint paprikát, paradicsomot, répát, ilyen-olyant, meg, persze dinnyét, balos, és kevésbé balos színekben.
A dinnye még nem hazai, annak még korán van, de idén szerencsénk volt vele. A több éves sikertelenség után, végre, édes, kifejezetten dinnye ízű volt a tök, fogyott hűtve és hűtetlen is. A sárgadinnyét is kipróbáltuk. Annak az illatát szeretem leginkább.
A tervezett étlap a leányzó kreativitását dicséri. Lehet, más flancosabban megoldotta volna, de Livi az egyszerűen finom dolgokra van hangolva. Sült tarja fokhagymásan, tepsiben, rizs és vegyeszöldség, répa, karfiol, brokkoli körettel, tetszés szerint friss uborkasalátával. Lasagne, nagy jénai edényben, minimum öt személyre, ha már csak hárman vagyunk. Hideg gyümölcslevesek a forróságnak és jó húsleves karajcsontból, rántott husi, fasírt. A tököt én csinálom, jó sok kaporral.
A nasi is házias. Hol tepsi pogácsa, omlós, foszlós, de alul ropogósra sült, hol kikevert puding, marok mazsolával. Főzés előtt, után és alatt én kapom az oktatást, mit miért és hogyan csinál. Ha figyelmes hallgatóság vagyok, kivihetem a szemetet. Kitűntetésként, akár kétszer is! JJ Meg mosogathatok.
A kutya, a főzési művelet alatt példát mutat hűségből és odaadó tudás- tanulásvágyból. Leül a konyha szélén, fejét jó magasra tartja, felveszi az áhítat pofát és les. Hosszú perceken át a mozdulatlanság szobra, aztán beleszagol a levegőbe és kétszer, gyors egymásutánban fél-nagyra nyitja száját, ennék már, mondja, és visszamerevül az áhítatba.
Egy idő után, hogy az étel készítésének ideje és az ő türelme elvesztik a szinkronitás kegyelmét, lassan feláll, nyújtózik egyet, és Livihez somfordál. Megáll előtte, bámul felfelé és végül, hogy gazdasszonya a sürgős teendők között rá sem hederít, két lábra áll és két első mancsát nekitámasztja a főszakács formás lábainak.
Válaszul csak egy rosszalló „kutya!” megjegyzést kap, s így bánatos pofával fordul egyet, visszaül várakozó pózba, a konyha szélibe.
Én az ebédlőasztalnál ülök, nézem a műsort és röhögök. JJJ
(Csak mellékesen teszem hozzá, mielőtt belém köt az olvasó, a szinkronitás kegyelem szófordulatot a szex ihlette, ergo jogos. Gondoljatok csak bele! Nem áldás-kegyelem a szinkronitás? J )
A konyhai előadás tulajdonképpen menü-független. A kutyának mindegy mi készül, pörkölt, tökfőzelék, vagy smarni. Ő következetes. leül és kivár, mert ez biztos és bevált megoldás. Előbb-utóbb telerakják a tányérját, és ezt így tartja rendjén. Akkor nekilát tálalni saját magának. Gondosan szétpakolja a húst a rongyszőnyegen, cifrázza répaszeletekkel, majd valami számunkra érthetetlen koreográfia szerint válogatva eszik. A tányérja fal felőli oldalán, utált dzsentri-szokásként mindig ott felejt egy-egy falatot. J
Rákérdeztél kedves, hol tartok a mai jelentéssel?
Hát pont itt!
Áldja Istenem minden léptedet, könnyítse útjaid!
Gábor
Balog Gábor
-csataloo-
2012.07.11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése