2012.06.07. Hajnali négy húsz. Izgatott forgolódással, motyogással, majd érthető beszédbe átcsapó rövid mondatokkal, félszavakkal keltettél.
Megnyertük a lottót! Láttam! Megálmodtam a számait! Soroltad, kétszer is elmondtad.
El fogom felejteni! – volt az utolsó mondatod, s aztán az álommentes béke ült arcodra, átfordultál a baloldaladra és aludtál békésen tovább.
Csendben felkeltem, kilopóztam a szobából, le a lépcsőn és nekiláttam a reggel kötelezőinek.
Vérnyomás karbantartás egy ide-egy oda alapon: Kávé és Losartan. Kés a pofának, hogy a tényleges ébredésedre ne legyek se szúrós, se tüskés. Élelempakolás Marcinak a munkába, fürdés, öltözködés, levélellenőrzés.
Aztán toll-papír elő és „dehogy vagyok én babonás” alapon nagy műgonddal felírtam a megjegyzett számaid, mondom, örülsz, ha elmondom őket pár óra múlva.
Hogy is voltam, vagyok az álmaimmal? Voltak, Vannak? Lesznek ezek után is?
Gyerekkorom paplan alatti díványos olvasó korszakából kell kezdenem.
Öt éves voltam, s három az öcsém, amikor az szüleim saját bérleménybe költöztek a Sztálin út 50-es albérletből. A költözésre nem emlékszem, az albérleti szoba után megnőtt terekre viszont annál inkább. Két szoba komfortos kis házat kaptak – tanácsi bérlemény - egy nekem nagy, magas, négyemeletes bérházakkal körülvett udvaron. A ház hátsó támfala tűzfal, a tégla a kamra felől a jobboldalon egérrágta, málló, de volt két szoba, konyha, fürdőszoba és kamra is, sőt, egy csöpp előszoba, ahonnan lépcső vitt felfelé a padlásra és a megosztott fenti térben kialakított kis, kettőfél- kettőfeles manzárdszobába.
Érdekes, öcsémre, az akkor háromévesre nem emlékszem. Csak rémlik, hogy a szüleim szobájában aludhatott, de biztos emlékem semmi róla. Nem hiszem, hogy ez valami egoizmus tudatalatti szelekciója, nem lehet az, mert a naponta megismétlődő verekedések mellett jól megvoltunk egymással. Inkább tartom azt, hogy az emlékhiány az agy fejlődési korszakának valami magától értetődő szelekciója. Az első tíz év emlékei majd mindenkinél csak epizódok, homályosak.
Mondtam, azt, hogy öcsém hol aludt, csak kikövetkeztetem, de azt, hogy én egy méter nyolcvanas, bordó huzatos díványt kaptam az éjszakákra a szülők melletti nagyszobában, az már tiszta kép.
Emlék a korai, ötévesen elkezdett paplan alatti olvasás zseblámpával. A zseblámpa valószínűleg státuszszimbólum lehetett az akkori gyerekvilágban. Utcára nem vihettem, és a vonzódásom a tárgyhoz a negyvenes éveim közepéig, sőt, talán máig megmaradt. Ma is akad belőlük vagy három a háztartásban, itt-ott letéve, hogy éjjel, sötétben is kézre álljon a rászorulónak. Igaz, rászoruló nem igen akad, mind ismerjük az útjaink a házban, sötétben, csukott szemmel is.
A dívány rugózata erős volt, felszíne kicsit domború. Az alvás, az emlékek szerint, nem volt kényelmes rajta. Hatalmas nagypárnára emlékszem és tollal töltött dunyhára télen-nyáron. A domború felület, meg a forgolódó, gyerek a fizika összes törvényei szerint gyakran került leszálló ágba, magyarul, nemegyszer lefordultam a díványról, és dunyhástul a padlón ébredtem.
Innen az első álomemlék, a zuhanás. Körítés is volt hozzá. tetőmászás, mint előzmény. Gyerekként, eleven gyerekként természetesen minden fát megmásztunk, szedtünk cseresznyét fa tetejéről, loptunk barackot a szomszéd kollégium barackfájáról, s így a magasság nem riasztott. Akkor sem, mikor kimásztunk a házunkat körbevevő emeletes házak ferde tetejére, és négy emelet magasságból ugráltunk át az egyikről a másikra. Az ébrenlétben a balesetet megúsztuk, egész az első komoly lebukásig, mikoris valami szomszédasszony mesélte apámnak, napközben miket csinálunk. A törvényszerű elverés és tiltás után az ugrálás elmaradt örökre, de az emlékekben, az éjszakákban élt tovább. Ment a játék, és akadt, hogy elvétettem az ugrást. Olyankor zuhanni kezdtem és megnőtt bennem a félelem. Földhöz egyszer sem csapódtam. Az álom a földetérés előtt megszakadt – hál istennek -, nyoma csak a bennem, földön továbbalvóban visszhangzó kiáltásként élt tovább.
Ahogy nőttem, megtanultam álmomban is koordinálni a helyzetem, az esések-legurulások és a rossz álmok is elmaradtak.
A gyerekkor másik álma az üldözéses álom volt. Vasúti talpfákon menekültem egy hatalmas szőrös, vörössegű majom elől. Félelmetes volt. A gorilla és a vörösseggű mandrill valami keveréke, rossz, ártó pofával, vicsorgó fogakkal, hadonászó, nagy majomkezekkel. Futottam, mint az őrült, a síneken álmomban sosem látott vonatnál is jobban. A magas töltés mellett apró, pirostetős házakra emlékszem, meg valami sárgásra égett fűzöldszín mezőkre. Emberre nem. Egyedül futottam meg nagy futásom és bármily közel is került a rém, el nem ért sosem. Időben ébredtem.
A harmadik álom már a kamaszkor álma volt. A csoda-repülés.
Tudatosan előidézett álommá nőtte ki magát. Ahogy belefáradtam az olvasásba és hasamra fordultam, – akkor már az öcsémmel megosztott, két fiúra kialakított, emeletes ágyas manzárdszobában a felső ágyon – megjelent előttem a tornaterem. Kosárlabdameccsre készülődtünk, kamaszcsapat. A kezdéshez Hámori Jencivel, a játékban mindegyikünknél tehetségesebb, már igazolt versenyzővel kerültem szembe, párba.
A felugrás előtt, mintha magam is labda lennék, pattogni, rugózni kezdtem. A lábamon magasszárú kínai dorkó, tornacipő – ma divat a fiatalok körében, vagyont adnak ki a silány semmiségért. A rugózás egyre magasabbra repített. Mikor feldobták a labdát, én már jó ütemben, a plafonhoz közel kerülve kaptam el.
Ott, a magasban történt valami, amit magyarázni nem tudok. Csak éreztem, hogy könnyű vagyok, elbír a szél, és egy utolsó lendülettel a labdát a földre dobva rátettem magam a levegőre, elkezdtem repülni. A terem megnőtt, a társaim felülről aprónak látszottak. Kiabáltak valamit hozzám, futottak össze-vissza, szóval hangyaboly volt az egész fentről, de engem már nem érdekelt. Éreztem, ahogy a hónom alá nyúl a szél, siklottam rajta. Különféle trükköket, bukfenceket mutattam, s egy idő után a terem egy törött ablakán kicsusszantam a szabadba.
Föl, föl a város fölé. Apró dobozokká töppedt a sok ház, játékheggyé a városszéli salakdomb.
Hosszú félórákat tudtam végigálmodni így. Csak jártam az ég és a föld közötti teret. Kerülgettem a nagyfeszültségű vezetékek kábeleit, benéztem házak ablakán, ámulkodásra késztettem lentről rám mutogató, elképedt arcú embersereget.
Élveztem a szél erejét, a suhanást.
Aztán, ha eluntam, leszálltam valahol-akárhol. Hogy hol, sosem jut eszembe. Talán nem volt fontos.
Majd ötven éve nem álmodok. Igaz is, nem is. Volt idő, hogy akadtak álmaim, ilyenek olyanok, zömmel feledhetők, de sosem vált tartalmas, visszatérő részévé életemnek az álom-álom.
Helyette éberen aludtam, készen felébredésre bármely pillanatban, de mégis úgy, hogy az ébredés kipihenten keltett. Őriztem mások, hozzám közelállók álmát álmomban is. Teszem ma is, ha mellettem alszol.
Bizonyítéknak neked adom a megálmodott lottószámaid, nyerd meg velük a holnapod. JJJ
Áldja istenem minden léptedet, hétalvó-álmodó! Tegye könnyűvé útjaid!
Gábor
Balog Gábor
-csataloo-
2012.06.08.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése