Balázs születésnapját ünnepeltük az igazi, a nem vér szerinti, nagyobb családi körben. Az ünnepelt osztotta ajándékait, olvasott verset, bájos, tanulságokkal spékelt, vagy csupán szórakoztató egyperceseket. Beszélgettünk. Gábor kérdezgette Balázst az életéről, és ő felelt. Itt-ott közbekérdések fogalmazódtak meg bennünk, hallgatókban, hol kimondottan, hol kimondatlanul.
Folyt minden a maga medrében, béke ült a termen.
Egy ponton óhatatlanul előjött, elő kellett jönnie a kérdésnek. Gábor fogalmazta meg: képes-e az ember megbocsátani?
Tán a hangulat, tán más, – ki tudja – a kérdést ott felejtette a levegőben megválaszolatlanul. Bennem kerengett tovább, osztotta visszhangjait, vitte gondolataim úgy erre-arra, hogy egy ideig másra sem figyeltem, csak a kérdésre és a saját válaszaimra.
A megbocsátás erénye ősi ajánlás, egy vélten magasabb erkölcsi szint eléréséhez elengedhetetlen.
Összetett követelmény.
Megbocsátani csak az képes, aki képes különbséget tenni bűn és bűntelenség között, aki erkölcsi normákkal rendelkezik és normáiban elkülöníthető módon szerepelteti az egyént és közösségét építő és az azt romboló tevékenységeket, tetteket, gondolatokat.
A megbocsátás valami azt megelőző cselekmény megtörténtét feltételezi. Önmagában nem élő fogalom, cselekedet. Olyan cselekmény bűnös, vagy nem kívánatos voltának elfelejtését feltételezi, ami az egyén önértékelése szerint a magáról, magában kialakított képpel és kívánságrendszerrel ellentétes, vagy olyanét, ami a körötte élők, az otthont adó közeg közösen, vagy kívülről kialakított eszme- és elvárás-rendszerével ellentétes.
Valóban rokon, elválaszthatatlan a két fogalom, a megbocsátás és a felejtés? Lehet-e úgy megbocsátani, hogy közben nem felejtünk, ha a megbocsátás vélt, vagy valós tényét további életünkben is kapcsoljuk önkéntelenül az irányszemélyhez, ahhoz, aki a megbocsátás szükségességét érzetét bennünk kiváltó cselekményt elkövette?
Abszolút-e a mi igazságunk, a mi törvényeink, legyenek azok belső, erkölcsi törvények, vagy külső viselkedésmódot meghatározó kívülről jött, sokak által meghatározott szabályrendszer törvényei? Vagyunk-e abban a helyzetben, hogy a megbocsátó szerepét vegyük magunkra, kegyet és erényt gyakoroljunk vélt igazunk alapján, ha igazságaink, normáink koronként ember által változó-változtatottak, sokszor önmaguknak ellentmondóak?
Meddig kell visszanyúlnunk a saját, de tanult, meg nem élt történelmünkben, hogy képesek legyünk ítélni, megbocsátani és felejteni? Kell-e, kötelező-e gyakorolnunk a megbocsátást, ha annak elmaradása is utat mutat, közösséget épít, erősít?
Bíbelődtem egy sort a kávémmal, míg idáig eljutottam. A második kávé ezt, már a gyöngébbre főzött, nem is annyira az igényt, mint inkább a megszokást szolgáló pótcselekvés itala. Zsong, kereng a fejemben a sok összefüggő, de összefüggéseiben is megszámolhatatlanul sok mellékutat, mellékvágányt mutató gondolat.
Szeretnék jó lenni. Megengedő. megbocsátó. Megy, sikerül és nem megy, nem sikerül.
Összeköthető-e a megbocsátás a büntetéssel? Egyenlőségjel van-e a megbocsátás és a büntetés elmaradása között? Létezik-e tett, gondolat, ami megbocsáthatatlan? Csak addig lehet valami megbocsátható, amíg a valamit el nem felejtjük? Kötelességünk-e emlékezni megbocsátásainkra és azért-e a kötelezettség, hogy ne felejtsünk? Ha nem felejtünk, igaz és szívből jövő-e a megbocsátás?
Létezhet, és létezik is időben korlátozott megbocsátás. Valószínűleg a tudatlanság, az ismerethiány megbocsátása. Nem csak kicsiben, magánéletünkben gondolkodunk, azt a szerepet már rég kinőttük. Véleményt formálunk messze volt időkről, amiknek csak annalesekből vagyunk áttételes, felületesen informált, vagy informálódott tudói.
Kimondunk ítéleteket tudáshiányosan, abszolutizáljuk az ítéleteink, és talán igaz, hogy túl nagyot csak ritkán tévedünk azokban. Tévedéseink is formálja, koptatja az idő, a hamisság élete rövid.
Beletörődés-e a megbocsátás? Beletörődés a megváltozhatatlanba, hisz minden megbocsátás múltbani cselekmény, megtörtént, ergo megváltoztathatatlan cselekvésre irányul? Önfeloldozás a megbocsátás, vagy csupán keresztvetés a megváltoztathatatlanra?
A továbbélés záloga talán a megbocsátás? Ha igen, milyen határig, meddig és kinek?
A huszonegyedik század tizenkettedik évében élek. Abban az évben, amikor egy majd hetven évvel ezelőtti gyilkost próbál tisztára mosni a kor. Olyan embert, akinek tevőlegessége és tétlensége, megalkuvása és megátalkodottsága majd egymillió magyart küldött korai, kínokban megélt halálba. Meg lehet bocsátani a rég elporladt gazember tetteit?
Meg lehet bocsátani kisebb gazembereknek, akiknek lelkén nem ennyi emberélet szárad, és valóban, csak a számszerűség miatt, ők kisebb gazemberek?
Születünk, nevelkedünk, felnövünk, nevelünk, s aztán elmegyünk. Nevelnek dicsérettel, jutalmazással és nevelnek büntetéssel, megbocsátással. Neveljük magunk is önmagunk majd ugyanezekkel a módszerekkel.
Gyakoroljuk mások fölött a más jogát. Többnyire jószándékkal vezettetve. Többnyire tévedésmentesen. De esetenként minden felhatalmazás nélkül.
És képesek vagyunk, mert kell, mert belső kényszerünk, hogy ne tudjunk megbocsátani. Kényszerű Pilátusok vagyunk, mossuk kezeink, és áthárítjuk a megbocsátás jogát annak, akit illet.
A fölöttes hatóságnak……
Látod, Livi, míg aludtál, ezen gondolkodtam, Kedvesem!
Nem lettem okosabb tőle, talán csak jobb kicsit. Érettebb kérdésfeltevésre ott, ahol a válaszhoz a tudásom kevés.
Nemsokára ébresztelek. Az ég borús, talán esőt, hőségből enyhülést hoz a mai nap. Minden megy tovább a maga rendjén, ahogy elrendeltetett.
Áldja istenem útjaid, vigyázza léptedet!
Gábor
Balog Gábor
-csataloo-
2012.06.25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése