Vége felé jár 2012 nyara. Volt ilyen, meg olyan is. Hozott kánikulát, amit végigizzadtunk messze a folyótól, hozott pár nap esőt, vihart, hozott a te családodba hármasikreket. Koptattad a szád és a lábad az álláskereséseken, hetente megsütötted a világ épp aktuálisan legjobb töpörtyűs pogácsáit, szenvedtél a lecsómtól, ha épp nem szájízed szerint készült, és nem úsztál velem a Dunában, mert be nem vallottan félsz a folyótól, pedig szereted.
Érdekes, én sosem féltem ettől a víztől. Tiszteltem, és tisztelem ma is. Láttam gyerekcsoportot – úgy általános iskola, végzős korúak – vendégként fürödni mifelénk, és hallottam, láttam kínt, keservet, elkeseredést és kiabálást, ahogy kutattak az egyetlen rossz lépés miatt elmerült-elsodort emberke után. Lejjebb a strandtól, Pest felé az erdő fölött történt. Ott kavicspadot épített a folyó, mellette megnő a sodrás.
Nem vészes, aki ismeri, ráfekszik a vízre és hagyja, hadd vigye befelé. úgy hetven méter után a víz megszelídül, az úszót újra a part felé sodorja, nem ijeszti már erejével. Ha evezel a kezeddel, szép lassan folyásirányra srégen, a megszűnt-bezárt Zöld-csárdánál, a másik strandon teszi ki a folyó. A régi szép időkben az úszó ott tankolt föl fröccsöt a fél kilométeres gyalogútra, vissza a cuccaihoz. Maga a visszaút is izomerősítő volt, mert forró volt az aszfalt a gáton, kapkodni kellett a lábakat.
Az idegennek és a félősnek jelent veszélyt a folyó azon a gyors szakaszon. Az idegen nem ismeri a semmi kis harminc-negyvencentis gödröket a kavicsban, ha belelép, megijed. Az úszni nem tudó, jobb, ha kerüli azt a részt. A gödörben hirtelen elbukón könnyen úrrá lesz az ijedtség, vizet nyel, kapkod. A folyó a kavicsdombnál megugrik, magával rántja.
Idén már nem, de jövőre elcsallak úszni arra. Majd én úszom belül, te a partoldalon, hogy ne félj!
A nyár vége a befőzések időszaka. Csak sejtetted eddig, mekkora Cézár vagyok a lekvár-ügyekben, most láthattad is.
A korán elrakott meggy után, vagy két hete, a piacon príma őszibarackot találtam. Sárga, magvaváló. A héját nem könnye eleresztő fajta, de magát kínáló, édes csoda. Az ára is kellemesnek tűnt a folyamatos drágulásban, kétszáznegyvennyolc forint kilója – mondom, tegyünk egy próbát! Telente úgyis beteg vagyok az őszibaracklekvár hiánytól, a bolti kommersz gyümölcsöt nem látott sosem, s az ára is húzós, gyerünk Livi, főzzünk barackot.
Na, jó! Tudtam, hogy a felezés, darabolás mind nekem lesz kiadva, tudtam azt is, hogy a kevergetést nem hagyom rád, mert a bőröd féltem a ráfröccsenő forró anyagtól, de tudtam azt is, hogy ott leszel, ott sertepertélsz karnyújtásnyira, élvezed majd az illatokat, készíted elő az üveget, adod a sok-sok jótanácsot, te hogy szoktad csinálni azt, amit sosem csináltál, csak nagyanyádnál láttál. JJ Összemosod az emléket, a vélt valóságot a jelennel, és visszaröpülsz a védett, az áldott gyerekkorodba.
Már ez megérte a fáradságot! A lekvárról nem is beszélve. Szép, darabos, sűrű lett a massza, aranylott a megtöltött hét üveg.
Kóstolni? Dehogy kóstoltuk! Tilos! Úgy lesz jó, ahogy elkészült – volt a varázsmondatom és várni csak egyetlen éjszakát kellett, hogy próbaképp felfaljuk fülig érő szájjal a mintát. Fele natúr, hasbatömve, fele a hirtelen megálmodott prószád tetején. Finom volt.
Tegnap láttam a piacon, ugyanez a barack már kétszázért fut. Ugye veszünk még? J
Vihartört szilvafánkon is beérett a termés. Kisszemű, de édes. A fát sosem permeteztük, biófa J. Termése is legtöbbször kukába ment, vagy túl sok volt közte a hibás, kukacos, vagy a nyári viharok verték le idő előtt.
A fa öregszik. Idén megúszta a moníliát, erősen és sokat kötött, az ágakat húzza a föld felé a kékség.
Csak fél szemmel figyeltem, s talán a mögöttes szándékot fel sem fogtam – nagyban ment az olimpia, s azt ugye illik teljes odaadással figyelni férfinépnek – amikor valami kis műanyagvödörrel eltűntél a kertben késő délután.
Úgy hét óra felé tudatosult bennem áldásos tevékenységed. A konyhában nagy vejdling felezett és másik nagy edény válogatott szilva várt. Megszedted, főzzük meg, szólt a kérés-parancs. Eleinte berzenkedtem a gondolattól, mondom, késő van, megfőzzük holnap, de ha valamit Kislivi fejébe vesz….. JJJ
Csak az időt vesztegettem. Fél kilenckor kezdtem a munkát.
Főzés közben hallgattam Tarnóca horváth meséit, láttam a nagyid, ahogy keveri feketére, szurkosra a szilvalekvárt és nekem is eszembe jutott a nemesvidi nagyanyám barna cserépedényben eltett összes lekvárcsodája. Eszembe jutottak anyám lekvárral, befőttel rakott három nagy polcai, a téli lekvárlopásaink, ahogy öcsémmel belopóztunk a spájzba, elcsórtunk egy-egy üveggel és felfegyverkezve két kanállal, zsákmánnyal vonultunk a kisszobánkba falni.
Fele lekvár, fele befőtt. kisadag. hat-hat üveggel lett ebből-abból. Tizenegy elmúlt, hogy elkészültünk vele. Dunszt, polc, pihentetés és mehettünk aludni.
Tegnap teszteltük az elsőt. Megérte!!!!! J
És ugye, tudod, amit egyszer elkezd, amibe egyszer belekezd az ember azt nem illik félbehagyni! Ha sikerült, márpedig fényesen sikerült az indító lekváradag meggyből, ősziből és szilvából is, akkor lassan itt az ideje a savanya, meg a lecsó eltevésnek! Gyártunk vagy húsz üveg tavalyi slágert, káposztás almapaprikát, jó erőset, teszünk el az idén is zöld paradicsomot és természetesen bevállalom a huszonnégy üveg lecsót. Hagymásan sok paradicsommal neked, sok paprikával nekem. A cseresznyepaprika után is folyamatosan rágod a fülem, úgy hogy külön használatra, csak neked, elteszek vagy öt üveggel a méregerősből.
Már most látom, hogy az őszibarack, az első adag nem éli meg karácsonyt, úgy, hogy vedd biztosra Kedves, legalább két nagy adaggal még kevergethetünk azt is.
A spájz-gasztronómiáról ugorhatunk tovább. Messze a konyhától nem kell, nem is érdemes. A nagy dolgok eredete valahogy mindig ott születik. A minap például egy felfedezés! Felfedeztem, hogy megrendelésre úgy tudok tűzhelye suvikszolni, mint egy kisangyal! Nem is kellett hozzá más, csak egy tűzhely, amire erősen ráégett a női konyhaművészet maradéka, egy csöppnyi szépérzék, hogy ez nem maradhat így, nomeg a Livi féle útmutatások egyike, miszerint nem úgy kell, nem azzal kell tűzhelyet pucolni, ami a kezembe kerül, hanem az arra, speciálisan arra a célra, sőt az én személyes felhasználásomra vásárolt csodaszerrel! a felfedezés örömét többszörösen is belsőmben átélve suvikszoltam a trutyit, és csak mellékzöngéje volt az örömnek, hogy a serteperte-nőt elzavartam jó messzire, mikor rám szólt, hogy a művelet gumikesztyűben végezendő! Előtte kényszerűségből végighallgattam a kesztű forgalomban lévő fajtáit, a kaucsuk, a műanyag, meg a mifenéből készült változatok előnye-hátrányait, meg a kiselőadást arról, hogyan kell felhúzni a förtelmet. A slusszpoén az volt, hogy „ mosogatásra is lehet használni, és akkor megvédi a kezet”! Ez a mondat váltotta ki az említett elzavarást. JJ A tűzhely egy fél óra múlva csillogott, nekem meg nem maradt bőr a tenyeremen. A marólúg beette magát a ráncokba, tette dolgát, s utána két napig ragasztgathatta, porozgathattam, hogy rendbe jöjjön.
Félelmetes ez a nő! Időnként beindul, s akkor dől belőle a bölcsesség. Reggeli közben nekiállt filozofálni, hogy ugyan, a kutyát miért nem lehet anyakönyveztetni, hiszen az is családtag. Hogy építse tovább a gondolatot, rögtön azzal folytatta, hogy akkor olcsóbban mehetne orvoshoz is, de kisvártatva rájött, hogy negatív oldala is lenne a dolognak. Mehetne dolgozni, kirúgnák, járhatna új helyért, meg élhetne segélyen. J Közben eszébe jut, hogy fokhagymás tarját sütne, kikészít mindent, előkészít és fűszerez, s mielőtt tepsibe rakná, hogy mehet sülni, jelent, hogy nincs itthon bors, valakinek el kéne ugrania a kisboltba borsért! Aztán? Biztosan érezve, hogy a „valaki” én leszek, elereszt egy eszmefejtést, hogy tényleg nem kell más csak egy tasaknyi őrölt bors, de az a kisboltban háromszor drágább, mint a nagyban, és különben is, ha arra járok, egy csokit is hozhatok. Mentem hoztam, a tarja nagyszerű lett, a fokhagymát imádom. Meg a nőt is.
Áldja Istenem minden léptedet Livi, vigyázza útjaid!
Balog Gábor
-csataloo-
2012.08.16.
Balog Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése