Ha megfeszülök, sem tudok ötig aludni! Négy óra jutott mára is. Kettő tizenegykor ébredtem. forgolódtam kicsit, de tiszta fejjel, semmi hiányérzetek, meg hol vagy Livim, ezt elrendeztem már magamban.
Itt vagy. Bennem, velem, és így a könnyebb. Nem afféle hallucináció, meg kényszerképzetek, tudatosan foghatatlanul és látható-láthatatlanul belém épített nem-valóság.
Beszélni nem beszélek veled, csak itt, jelentéseimben. Épp elég. A hangod sem hiányzik, meg hogy visszaszólsz, kérdezel, mert hallom, ha kell, és értem is, mit érdemes elmagyarázni.
Nem akármi páros voltunk te meg én, mi ketten!
Elemezgetem időnként, mi az, mi téged parkolóra állít, mi a hátadra kötött többlet, vagy más szemében belőled kiérzett hiány?
Mérgelődöm, hogyan lehet, hogy olyan leány, mint te, a szavak szerelmese nem olvas?! Keresgélem a védekező, téged védő magyarázatot, felmentelek, hogy gyenge szemmel, sok dioptriával fárasztó az olvasás, de kevés az érv, az argumentum.
Az olvasás tanít, Livi, és tanulni jó! Ember nincs, aki mindentudó, és a tudástár is naponta változik. Érdemes lépést tartani. Érdemes visszanézni, olvasni bölcsességeket, divatból kiment könyveket, beélni magad, csak ideig-óráig egy-egy más szerepbe, látni, utazni, mozogni gondolatban.
Sokszor mondtad, elég pár nyitókép egy filmben, s te tudod az egész történetet, végkifejletig. Fejedben első pár perc után bejártak lesznek a labirintusok, és onnan már unod az egészet, hisz ismered a várható, s szerinted egyutas, egy megoldásos véget. Önámítás.
Előfordulhat egyszer-egyszer, sőt akár gyakrabban is, de nem általánosítható sem helyzet, sem szerep. Önámítás lenne akkor is, ha történések folyását pontosan, tévedésmentesen tudnád, az összeset! Önámítás, hamis védekezés a lustaságra, mert más találta ki azt a történetet, és nem ismered, hogyan beszél! Nem ismered, és olvasás nélkül sosem tudod meg, milyen mellékképekkel, mondatokkal jut-juttat el valaki nem te, a megélt vagy kitalált történet lezárásához. Gátolod önmagad fejlődését a nem olvasással.
Látom, összes szerelmes képeim Líviájában a függést. Látom, hogyan építesz, önmagad számára is észrevétlen, időnként új és új falat magad és a varázsdoboz, a hálód köré. Hogyan válik fontossá az értelmetlen, foghatatlan sok színes hazugság, ami csak árad, ömlik ellenőrizhetetlenül. Ismerem tiszta, szinte gyerekes naivitásod, rácsodálkozásodat evidenciákra, furcsa kérdéseid, ahogy rákérdezel, tényleg így van, tényleg azt hiszik?
Emlékszel, hányszor hívtalak, ülj mellém a teraszra, a jó levegőre. Több a fény is, az élet, a zöld, a madárdal, mind jobban tiéd lehet, s te eleresztetted a füled mellett. Bebújtál kicsiny burok, védő szobába, és falak között érezted jól magad.
Megégtél miatta én előttem, keményen, tudom, mesélted. Elégettél engem is zömmel emiatt, ami nem baj, így természetes. És beleesel, ha nem változtatsz, újra és újra ugyanebbe a hibába.
A dobozodban sokan lesnek, s ezt szereted. Szeretsz szerepelni, mutatni magad. Van mit – természetes igény. De sokan, nagyon sokan csak a prédára lesnek, s a nyíltságod hamar elárulja a hiszékenységed is. Szabad pálya leszel.
Hiszel szellemvilágban. Nem vagy egyedül. A vallásos emberek mindegyike – tud róla, vagy sem – hisz szellemvilágban. Erre mifelénk, Európában, a kereszténység sok változata beszél kisgyereknek őrangyalokról, személyre szabott, lépteid vigyázó őrzőről. A kép beléd rögzül már zsenge korban, s aztán elfelejted, s csak nagyritkán, egy-egy katarzis-helyzetben jön-jöhet elő, pár pillanatra. Hiszel abban, hogy szeretteid, elmentjeid túlélték a halált és visszajárnak. Nem kísérteni, csak figyelni téged, az útjaid. Ez már összetettebb, bonyolultabb keresése egy szellemvilágnak. Több a veszélye, hogy belezakkan az ember.
Tudod, meséltem, mert szeretlek, és jó volt mesélnem mindig neked, mikor párom Eszter elment, egy ideig, úgy jó fél éven keresztül sokszor éreztem őt itthon, a nagyszobában. Kitapintottam a kezemmel mellettem a díványon a testvonalát, és azt tapintottam ki, nem mást. Figyeltem, megfigyeltem csalhatatlan szemekkel, hogyan kerüli ki a láthatatlan alakot ívben, pontosan körberajzolva a cigarettafüst, mikor és merre lobban a gyertya lángja, ha jön, ha megy. Tudtam, a transzcendenciát élem meg magamban, s tudtam valószínűleg érzéki csalódás, amit átélek, de hinni nem hittem el. Én az elmentet akartam látni és az elme segített ebben.
Az idő, a keménységem és a fogható kedvesek átsegítettek a holtpontomon. Sajnáltam is, nem is.
Nem élhetünk álomvilágban! Az álmaink nem a valóság. Fent élő kedvesekre kell odafigyelni, az a fontosabb!
Ereszd el imádott Líviám, ereszd el elmentjeid! Nagyszüleid, Prüntyőt, mindet ereszd!
Látod, én is csak veled, élővel álmodom! JJ
Csak módjával a szellemekkel! Arról nem beszélve, hogy ez is csak terep csalóknak, hogy megfogjanak, behálózzanak, megvezessenek, hisz a fogékonyságod transzparens.
A mesélésről jut eszembe! Emlékszel, párszor könyvvel kezemben feküdtem melléd és felolvastam Neked. Szeretted? Miért nem kérted egyszer sem, Gabi, gyere, folytasd az olvasást?
Marci most ment el. Késésben volt kicsit, a kaput én nyitottam-zártam. A tegnapi csirkének sikere volt, a gyerek is jól befalt, a kutya is ott kunyerált tele hassal, de úgy, mint aki hónapok óta enni nem kapott, és nem volt sikertelen – neki is jutott jó adag belőle. Az természetes, te is ismered, hogy a rizsesborsót is megette, de képzeld, levezetésül kapott két szelet csemege-uborkát, s befalta azt is rendesen!
A kis dög a kertben kiszagolta az első napratört sárga krókuszt, most azt locsolja menetrendszerűen. Napokban tüzelni kezd, a vizébe tettem egy ampulla kalcium injekciót.
Megírtam mai versemet, talán halványan jobb, mint az átlag, majd felteszem. Beosztottam az asztalon a reggeli cigi-adagot és betartottam a dózisolást. most szokás szerint irány a fürdőszoba, először mérgelődés, hogy a gyerek nem törölt fel maga után, aztán kés a pofának, öreg test ápolása és rám a vasárnap nélküled-ruhája.
Délelőtt Iványi Gáborhoz megyek. Ha mód lesz rá, maradok is legalább délig elbeszélgetni. Viszek verseket.
Hiába békém, miért hazudnék, az üresség is nagy nélküled. Délután folytatom!
Randa esőfelhők zavartak haza Békásról. jöttek utánam rendesen, de nyomtam a gázt, nem értek utol. A mise végén Gábor megölelt, mint mindenkit kifelé menet.
Tudod, mennyit ér egy ölelés, Livi? Én mindig tudtam. Az érintésnek a simogatásnak, az ölelésnek hatalmas ereje van. Mostanság erős hiányom van efféle jókból, csak a Viki szokott időnként elkapni, megölelni a kisboltból, hogy vigyorogjunk egyet utána. Időnként végigsimítok Marci fiamon, ő meg tudod, szokott módon elhúzódik, úgy hogy a szeretetemet most mozdulatban és egészben a hülye kiskutya kapja. Sétáltam ma is vele, szélben akkorát, hogy a lába majd elkopott! Értékeli, de labdához nem nyúl, mióta elmentél. Tán tabut csinált magának belőle. J
Itthon tervezgettem a jövő heti étlapot. Lassan kezd összeállni. Holnap biztosan lazítok, csak tojásos lecsó lesz a nyáron eltettből, abba valami kolbász és desszertnek bolti sütemény. Sültökön is töröm a fejem, tejfölös tócsni körettel, de még nem találtam ki, milyen kompozíció lenne a legmegfelelőbb. tudom, untatlak vele, neked könnyebb, gazdagabb a fantáziád.
Mindig találok valami apróságot, ami kimaradt a takarítások rutinjai között. Most kettő is összejött. Az egyik a te fürdőszobád radiátora és szemetes edénye a szemétlapáttal, a másik a lenti nagyszoba vitrinjei. A radiátorról és az edény fedeléről lerobbantottam az egy éve rászáradt port, vízcseppeket, a lapátot lemostam és most mindennek gyártóművi színe van. Lenn, a vitrin portörölgetése után előhalásztam a februárban, mérgemben kivágott színes dunai kavicsokat és magam módján – tán esztétikusan is – helyet kerestem-találtam nekik. Emlékek, hát maradjanak meg. Majd kidobja utánam őket, akinek semmit nem jelentenek.
Nagy hírem is van!
Jelentem, pontosan száz kiló vagyok! Innen lefelé már a karácsonyfadísz kategóriába tartozom!
Amikor jöttél, 2009. július 17.-én, akkor voltam százhárom. Még fogyni is akartam, de sehogy nem tudtam abból leadni, sőt! És most, látod, három hét alatt ledobtam ésszel, nem szenvedéssel tizenhárom kilót. Torna, munka, séta étrend. Ennyi a titok. A célon nem változtatok, marad a kilencven, május végi határidővel. Kíváncsi vagyok, hogy sikerül! Hozzáteszem, ha a matematika törvényei szerint az idővel egyenes arányosan így folytatom, akkor még száznegyvennyolc nap és nulla kilós leszek! JJ Akkor aztán nem lesz több jelentés! JJ
A fogyás ellentéte – most készítettem elő tálalásra a vacsorát. Most ketten egyszerre eszünk. Salátának céklát reszeltem nyersen, az lesz a savanyú uborka mellé. A bordó szín a tányér szélén az ételt is feldobja, szebben néz ki. Nem felejtem ám el, miket díszítettél szépítettél egy-egy ételen! Csodanő voltál Livi, maradj is az!
Időnként jól esne tudni rólad apróságokat. Hogy állsz a munka frontján? Van-e ajánlat, itt-ott új esély, jársz meghallgatásra, vagy tart a hitegetések kora? Milyen ajánlatok jönnek, mire ugrasz, mire nem? Elmúlt, megszűnt-e a téged több éve kínozó, visszatérő fejfájás, meg ilyesmi.
2012.03.11
Gabirébusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése