Még bennem a tegnapi elkeseredettség.
Tudom, az igazat tették elém csomagolatlanul és nincs ötletem sem, hogyan tehető jobbá a világ. Törpe emberek, égigérő óriás agyag-gólemek taposnak el dongalábbal virágot és tapsol nekik, vagy félrenéz vak Justicia, az amúgy is mit se látó. Az úton hosszú sorokban, hátukra szögezett kereszttel a semmi-nép, a kisember izzad, keres kiutat, jövőt – hasztalan.
Majd elmúlik. Ismerem magam. Fel sosem adom, mert szeretem a szépet, a szépséget, és mindegy milyen takarást rak elém a köznapok szürkesége, én látni akarom, látni tudom, és látni fogom a takarások mögötti létező egyszerű, emberközeli csodákat.
Mint látod, éberen, Líviám, kedves messzetűntem.
A kutyahám nagyon hiányzik – mennék vinni a kis dögöt sétálni boltig, meg vissza, tán vennék is valami apróságot kényszeresen, de póráz nélkül elcsatangol, a futás meg ezután sem lesz kedvenc foglalkozásom. A pót-póráz, most boldog Horányban, társat kapott, elbeszélgethet vele, levelezni sem kell, mondhatnak egymásnak meséket az ottfelejtettel testközelből.
Kiszámoltam, mennyi ébren együtt töltött percet éltem veled és ilyenkor – ez ugye fölösleges számtan és eszmefuttatás – mindig korholom magam. Mennyi perc telt el hallgatással, mennyi mondandó maradt kimondatlan, a perc varázsaiban elhallgatott. Mind-mind veszteség. Pótolhatatlan.
Írásszünet volt, hosszú is, nem is. Marci késett, így aztán belekezdtem egy közép-nagy takarításba. Kiráztam a szőnyegeket jó alaposan.
Kitérő:
Te nem tudhatod, Barcson nem voltak, ma sincsenek nagy bérházak, mint Pest belvárosában. A hetvenes évek elejéig, amíg a porszívó nem lett általános háztartási kellék, a házfalak között a gangon poroló állt. Poroló, amire a lakók kihordták, feltették a szőnyegeket, és csattogott rajtul a prakker, a fűzfavesszőből fonott légycsapó formájú szerszám. A poroló végén síndarab, s kötélen egy ütővas. A házmesterek azzal hívták gyűlésre a népet, hirdettek házirendet, egyéb igét.
Kitérő vége.
Felsöpörtem, felmostam, már majd a felével megvoltam, mikor megjött a gyerek, kicsit összejárt mindent, aztán ment aludni. Én befejezhettem a rendalkotást. Elmosogattam, letisztítottam a tűzhelyet és a mosogató fölött a csempét, és sajnálattal konstatáltam, hogy a tűzhely feletti-melletti csemperész megint rászáradt, rácsöppent olajpettyektől díszített, nekem meg nincs Cillitem, hogy leszedjem.
Ugye jól mondom, a Cillit az, amit használni kell?
Megetettem dögince-Bencót, pörköltet kapott emberes adaggal, tarhonyamentesen. Mind elfogyott. Egy ideig KFT-t énekelgettem: Isten tudja hová tettem a pénztárcámat! – majd megtaláltam a kocsiban. Meglocsoltam a virágokat lenn és az ablakokban, és belocsoltam slaggal a kertet. Nagy a por. Por száll a szemembe (füst helyett)… http://www.youtube.com/watch?v=57tK6aQS_H0
Néha nem értem a nőket. A nagy igyekezetben valamit elfelejtenek. Tegnap hallottam egy kedves ismerőstől egy félmondatomra, hogy a vasalásra sajnálja az időt. Sajnáltad te is. Érthetetlen! Tudom, mennyire utálatos tevékenység, mert gyakorlom, de tudom, mennyivel más az érzés, ha vasalt ing-blúz simul rád, ha ropogós a friss ágynemű, és nem karcolja bőröd. Más az illata!
Gondold végig. Hátha mégis igazam van!
Most eleresztett lobonccal várom Andreát. Erről jut eszembe! Amíg facér vagy munkafronton, miért nem tanulsz ki egy szakmát? Olyan szívesen igazgatod a hajad az ollóval, gyerekkorodban is megnyírtad a hajasbabákat, s tán mást is, ha jól emlékezem mesédre! Miért nem állsz be tanoncnak valami helyi mester mellé? Igaz, pénzt kérnek érte, de kitanítanak rendesen, s utána saját szalont is nyithatsz, helyben, de Pesten is! A fiatalok mind hozzád mennének, mert kedves, szép vagy és szeretsz csacsogni is! A holtidők kihasználása, értelmes kihasználása fontos, kedvesem!
A szakma – minden kitanult szakma – többlet biztonságot ad!
Na, nézd, mi lett belőlem! J
Andrea tünemény volt. Mikor megtudta, te már nem itt élsz, szabályosan - és főleg helyettem - elsírta magát!
„Én azt hittem, ti már örökre együtt maradtok! Úgy össze voltatok nőve!” – mondta, s törölgette a szemét. Kicsit beszéltünk, aztán munkának látott. az eredmény, mint fenn! J
Szeretem a félhosszú hajat, de istenemre, ez is megfelel, amíg meg nem nő legközelebbre.
Most jön el a fél narancs ideje, kéri a gyomrom. Itt gép előtt befejezem időszakosan a ténykedést, és irány a mosókonyha, a tegnapi vasalás maradékát fejezem be. Kinn gyönyörű idő van, délután sétálok egyet és beszélgetni megyek. Örömmel, nem terápiásan. J
Mi lett az interjúk eredménye? Nyelvedre ültél, Livi?
Beszélgettem ma is. Kaptam esély a hallgatás erényét gyakorolni és örömmel tettem. A tegnapi történet folytatását, befejező részét hallhattam és most sem volt öröm a történet maga. Csodálnivaló csak egy volt, az ember, aki egyenes gerinccel, ma is mosollyal az arcán végigélte, képes beszélni róla, és maradt hite önmagában is a továbblépésekre. Az ilyen emberek képesek megforgatni a világot is.
Vettem hámot! Gyönyörű pirosat kapott a Bencó, piros pórázzal, ahogy egy lánykutyához illik. Külön szerencsém –remélem nem bélyegem -, hogy az árban legkedvezőbbet kiválogatták nekem. Több marad másra! JJ
A pénznek mindig van helye. Elszakadt a kedvenc bőrkabátom, beakadtam az ajtóba, ahogy kiszálltam az autóból. Próbáltam javíttatni a szűcsnél a tanáccsal szemben, de a szűcs megszűnt. Kaptam tippet, hova vihetem holnap, ahol rendbe rakják. A Humanic mellett van egy bőrdíszműves, akinek a hírek szerint arany keze van. Kedvenc darab, mindenképpen meg akarom menteni, de karácsonyra – beterveztem - kapok egy újat!
Ja, majd elfelejtettem mondani, első osztályú paradicsomos gombócot készítettem ebédre! Hívhatnánk töltöttpaprikának is, de ugye, paprikát, azt nem vettem, a gyerek azt úgysem eszi meg. Simán kifőztem a húsgombócokat sós vízben, s utána kevertem be a szószt, a sűrítményt berántva. Marci, természetesen meg sem kóstolta, még volt a tegnapi pulykamellből rizzsel, azt ette.
Én fél nyolckor megkóstoltam, ettem egy tányérral, ahogy a diéta engedi és élveztem minden kanálnyit. Tényleg jól sikerült. A kutya is lemeózza majd holnap! JJ
Lassan lecsenghettek az interjúid, hír semmi. Szinte meg sem lepődök ezen. Úgy, de úgy megtanultam azt elfogadni, amit adnak, s nem kérni, ha lehet, szinte semmit, hogy művésze lettem a faarcnak.
Versügyben is tartom magam új elveimhez. Pakolom saját helyemre, ott aztán, kuss a kedves kontárkodóknak, s ha vendégségben teszem fel, akkor igyekszem kikerülni az időnként bepróbálkozó okostóbiásokat. Ma is akadt köszörűs koltó, aki gördülékenyebbé tette volna egy versemet, de küldtem rollerezni finoman máshova. J
Egy évvel ezelőtt, lehet, belementem volna egy vitába, de ma? Én a sztoikus nyugalmú? Dehogy!
Mára ennyi, Líviám, olgázom, olvasok még egy ideig, körbenézek a neten, az is elvisz vagy fél órát, és kikapcsolok, lefekszem tizenegy felé.
Tiéd a net az éjszakára! J
Áldja Istenem minden léptedet, tegye könnyűvé útjaid!
2012.03.21.
Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése