A szerelemről próbálok majd leírni pár gondolatot, személyeset.
Lehet, vegyítek benne általánosságokat, de az azokból rám, rád jutó, konkrét elemek a fontosak. Az én szememmel, az én vélt, vagy valós, elemzett tudásommal, vagy tudatlanságommal próbálom elmondani, hogyan láttam a születést, születéseket, a változásokat és a ma is tartó lecsengés korát.
Jó későn, világosban ébredtem. Nem meglepetés, ha úgy vesszük. Szüksége lehetett a szervezetnek a pihenésre. Nem sokkal egy óra után aludtam el, és így a fél hatos ébredés-kelés megadta azt a szükséges alvást, ami kell koromnak. Megyek, elvégzem a reggel rutinját, boltba is elugrom friss kenyérért, s aztán a mondókámba is belekezdek!
Te alszol még ilyenkor. Más ritmus, más életvitel, rád ragadt, rád kényszerített, de lehet belülről jövő.
Látlak ám, kis csibész, hallom szuszogsz!
Belekezdek!
Úgy gondolom, mindkettőnkben erős emlékként él a nap, a dátum, amikor állandó társként, szeretőként, barátként, királynőként beköltöztél, elfoglaltad az öreg király felkínált trónusát. Bennem szerelem élt, téged meg vonzott foghatósága, feléd áradó megnyilvánulásai. Ez hiányzott addig megélt huszonkilenc évedből, valami hasonlót, vagy talán ezt kerested korábban is a nagy, vagy annak hitt érzéseidben és az ámokfutásaidban is. Fürödtél benne a napok éber óráiban és esélyt adott, hogy úgy aludj el, hogy tudod, reggelre sem változik.
Az új szerepben, az ágyban, a házban, a mindennapokban kerested helyed, és meg is találtad hamar. Látszott és mutattad számtalan jelét – messze nincs kedved ellen.
Az anatómiádat kiismertem hamar. könnyű is volt annyi kudarcod után, és félénk, szemérmes segítséget is kaptam hozzá szükség szerint. szóval csak ritkán, leginkább ösztönös mozdulattal, amire könnyű volt ráéreznem, ráhangolódnom.
Az első másfél hónapunkban, adott és kapott gyönyör után többször kifakadtál, kéretlenül. Szeretlek, de nem vagyok szerelmes beléd!
Kicsit, képembe loccsantott hidegvíz, de viseltem.
Megismert, elmesélt korábbi életedből könnyű volt éreznem, talán tudnom is, az előző egy éved egyszer, egyetlen alkalommal elhált nagy szerelme lecsengését élted akkor.
Közel egy évvel előttem építettél fel magadnak, magadban egy érzésvilágot, egyoldalút. Futottál utána, felvettek szekérre egy röpke útra, és lelöktek róla. Szagod van, eridj, vegyél és árulj Zepter edényt, az a megoldás szerelem helyett! A szerelem utáni költözés albérletbe Pestre, a nyilvánvaló nincs rád szükségem elutasítása és a három pesti hónap várakozó, bizakodó magánya nem oldotta fel a gonddal épített érzést, az egyoldalú szerelmet. Megbántott voltál és nem értetted, nem akartad érteni a racionalitásokat. Ámokfutásba kezdtél, szabadulási vággyal tele. Jöttek, mentek a megfutott lehetőségek, komikus, vagy épp tragikomikus kudarcok. Jöttem én is. Változás.
Október végén kérted, menjünk be Pestre, előadói este lesz, megnéznéd, elmennél oda. Miért ne, ott a helyünk, ha te akarod, gondoltam, és megnéztem, mi is az, ki, hol, milyen közönségnek szervezi. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a lecsengő érzés bálványa volt a fő szervező. Változtatni a szándékon, hogy menj, mehetsz, semmit nem változtatott. Vittelek. Mondtam, tudom, miért mész, kit szeretnél látni, kivel kívánsz beszélni. Mondtam azt is, amihez tartottam is magam. Én bemenni nem fogok, majd megvárlak a kocsiban, az épület előtt. Megvártalak. Jöttél, meséltél. Aznap nem aludtam veled.
Egy hétre tán rá minden megváltozott.
Felszabadultan kérted a gyönyört, és elindult azoknak a hosszú, ösztönből feltörő szabad nevetéseknek tíz évszakon át megélt sora, amivel akaratlan és mindenki mástól különbözőn vallottad be magadnak, nekem, oda jutottál, ahol minden kép élesen fókuszált, ahol a szerelem él.
Az ölelkezéseim korábbi lányai-asszonyai legtöbbször mély, hangos áááá-val mutatták, az cél elért. Te nevettél, nevettél valami elmesélhetetlen ragyogással az arcodon. Kéretlen mondtad ki – szeretlek, szerelmes vagyok.
Az érzés épült-szépült. Plakátoltad a hovatartozást, fogtad a kezem. Minőségi ugrást, változást hozott a közös gyerek fogantatása. Már nem csak szerető, hitves, társ voltál, anya lettél, az asszonyom! Vártad, vártuk a csöppség érkezését négy és fél boldog hónapon.
A sors közbeszólt. Lívia Szávát elszólította április végének teliholdja. Téged tócsányi vérben hagyott kórházi ágyon. Világot vesztettünk mind a ketten.
Nem volt könnyű az újra építkezés. Júliusra visszatértek az öröm-napok, de a kisleány nem ment el sosem. Velünk élt, sok-sok gondolatban.
A szerelem a követő egy évben szépen, lassan átalakult. Szeretet lett belőle, szép magabiztos kötődés, tudom, hogy összetartozunk érzés, ahogy a világ összes szerelmének a rendje ez.
Nekem ez nem új volt. Megéltem első házasságom viharos szerelmét az esküvőig és tizenhat évet utána. Megéltem második házasságom új élet kezdését, és annak első, igazi szerelemben eltöltött évét. Mindkét esetben megéltem az átalakulást, a folyamatot, ahogy alig észrevehetőn, de biztosan elmúlanak a bizsergések, az illatok ösztönös keresései, a borzongások nagy melegben is.
A második házasságomban megéltem azt is, milyen, ha a szereteté átváltozott szerelem újra éled.
Egy téli estén, karácsony előtt Eszterem (De szép a név! Betűit összerakva azt mondja: szeret!), mellém ült a díványra. Rám nézett, rám kérdezett: „Mondd Papa, mire mennék én nélküled?”
Egyetlen mondat és a szerelem újra élt, virágban. Egészen haláláig. Fél év ajándék az elmenőtől.
Az elmúlt szerelem lecsengése nagy idő.
Egy évnek kellett eltelnie Eszter után, hogy kinyíljak a világra, hogy élni tudjak normális, szürke kisemberként tovább. Kellett egy kedves leány zöldszemű bíztatása, kellett, hogy belém simuljon, magához emeljen, s aztán könnyű lábbal menjen saját útján tovább.
Utamra indított feléd.
Voltak nagy érzéseim, míg elértelek. Visszhangtalanok, egyoldalúak és visszhangosak vegyest.
Jégé három hónap mímelt szerelme visszaadta az önbizalmam. A távozása űrt hagyott. Lecsengő, egyoldalú szerelmet, amiből versek születtek. Az elsők. A hiány versei, a szavakat, a formát, kifejezésmódot kereső költő-magonc botladozó írásai. Majd egy évig tartott, míg újra nyitni tudtam. Nem őt kerestem az utána jövőkben.
Mirian érkezése adott hangos, visszhangos szerelmet. Testi és lélekben megélt zajos, nevetős, mindigvárlakos vágyat. Csodás, vad futásokat, az éjjel baglyait, a fű illatát és az orgonáét. Testek és szavak ölelkezését, gondolatok fonását, egymásba fűzését, féktelen szabadságot. Szerettem volna egy fedél alatt élni vele. Történetünknek sok szála volt. Meséltem. Az elkerülhetetlen elválás itt is bennem felejtette a szerelmet. Nagy teher volt. Itták mérgét utána jövők nem kis pohárral. Valahol legbelül ma is szeretem, de hívása már réges-rég nincs az érzelemnek. Csak remélem és írásaiból látom, szerelemre éhes kismaga nem változott, maradt a szép, sokban nyitott, sokban zárt lélek.
A lecsengő szerelem terhe fertőzte egyik legértékesebb kapcsolatom, kedves Bözsémmel töltött jóidőm. Én is futottam ámokot, nem vagy egyedül, Líviám!
A te szerelmed felém elmúlt 2011 rám és ránk ijesztő novemberével. Bezártságoddal, a kor rád kényszerítette kilátástalansággal, a félelmeid felerősödéseivel. Elérhetetlennek láttad a vágyaid a kapcsolatban. Úgy érezted, választanod kell, és választottál. Elmentél harminckét évesen.
A szeretetet meghagytad és viszel is belőle, de végleg elcsomagoltad és elvitted máshol áruként kitenni a szerelmet. Keljen el értékén, jó vevőnél! Drágakő az!
Az enyém megmaradt.
Most múlik pontosan…. JJ
Eddig a gondolat. Köszönöm, hogy elmondhattam.
Ma fizikai munkából viszonylag kevés jutott, a hiányt tornával pótoltam. A kocsi seggét megrakta aprított fával, bepakoltam a kerekeket és leegyeztettem Marcival, hogy vasárnap megyek ki Horányba. A kutyát viszem. Kicsit zavar a tervben hogy előtte Iványi Gábornál leszek megpakolt autóval, de van lehetőség beállni a templomkertbe, s a kocsiban ellesz a kis dög arra a kis időre. Majd teszek alája-föléje pokrócot, meg ne fázzon.
Sokat ültem, a szokottnál sokkal többet a gép előtt. A Kölcsönkenyéren kisregényem blogos oldala összeomlott. Amúgy sem volt jól megszerkesztve, úgy, hogy nagyon nem bántam. Összeraktam újra, most már fejezetenként és abban a sorrendben, ahogy olvasni kell. Természetesen nem ez volt a munka nagyja. Inkább a helyesírás újraolvasása, javítgatása fejezetenként. helyenként javítottam apró módosításokat, átírásokat tettem helyekre.
nem egy nagy durranás, de valóban olvasmányos. Kisregény. Érdekes volt, hogy helyenként miféle összefüggéseket, párhuzamokat találtam hozzád köthetőt. Volt, hogy hangosan kimondtam: Ez nem lehet igaz!!! JJ
Pedig az. J
Áldja Istenem minden léptedet, Líviám! Legyen könnyű minden utad!
2012.03.16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése