Lefekvés, elalvás előtt mindig eszembe jut a horkolásom. szörnyű adottság, elismerem. Eszembe jut a két kedves velem élő, az első, az élő törvényes, meg az elment második. Ketten, kétszer tizenhat éven át hallgatták éjszakánként a horkolást, ha előbb aludtak el, mint én. Az egyik olyankor nem kifejezetten szeretettel, de oldalba rugdosott, a másik lazán az orrom fogta, szorította meg. Mindkét esetben azonnali volt a reakció – ébredés nélküli pozícióváltás az ágyban, kéz ki, segget keresni a másik oldalon és a szörnyű hang is eltűnt. A kedvesek aludhattak végre elfele.
Próbáltunk veled is együtt aludni Kedves, nekem ment is simán. Igaz arra ébredtem a ritka, kezdeti próbálkozások után, hogy az én Livim eltűnt, a másik szobában horkol csendesen.
Okos dolog volt a külön szoba és hiba volt ezt mindkét oldalon elfogadni. Ezernyi intimitástól fosztottuk meg magunk tapintatból, vagy kényelemből. Tanulj belőle Kedves, az utadon!
Tegnap úgy gondoltam, ha tovább maradok fenn, állíthatok kicsit a programozható biológiai órán. Éjfél után pár perccel tartottam villanyoltást, azzal a számítással, hogy így, majd öt óra felé ébredek. Nem jött be. Az ébredés percre kettő negyvenhatkor jött, feküdtem még, hogy talán visszaalszom, de három nulla nyolckor nem bírtam tovább, felkeltem.
Fejemben ezernyi gondolat, régiek újak visszatérők és csak betérők, amolyan Joyce-i kavalkád.
Úgy döntöttem, felborítom a rutint, ha csak részlegesen is, de felborítom.
A rutinok jók és éltetők, de a rutinok között bilincset kaphat a lélek. Felerősödhet benne valami kitörési vágy, meguntnak érezhet értéket, devalválhatja, mit kor a forintot.
Ne menj messzire, gondolj apád-anyádra. Szerelem, gyerek, egy, meg a mégegy, napi robot és gürc megélhetésért. Olyan korban, amikor volt megélhetése kisembernek is. A szerelem pezsgése, tüze elmúlik, jönnek a kifelé kacsintgatások, a kitörni vágyás és vele átellenben a visszahúzás, a ragaszkodás. Felpakolt karon-kétgyerekes gyerevissza, és kérésnek behódolás. Gürc megint, féltés és szeretet felétek, megcsendesült hálószoba és felmagasztosult konyha. Rutinban élt élet. Apró fél-görbe kacérkodások titokban neten, titokban, elfogadása ma már nem keresztnek. Rutin és értelmes élet.
Gondolj anyámra-apámra. Szerelem, kényszerszünettel. Fogság, hazatérés, gyerek egy, meg a másik, hamarban, egymás után. Robot az albérletből a tanácsi lakásba jutásért, robot, robot, robot és egyforma napok. Kivirágzások egy-egy tavaszon és depressziók a télben. Pótlék, szerelempótlék a harmadik gyerek. Szakadás előtti csomókötés összetartozó két fonálon. A kudarc így elkerülve, együtt még hét év az őket elválasztó halálig. A megmaradtnak negyven év kőkemény, önmarcangoló rutin, egyedül.
Próbáltunk veled is együtt aludni Kedves, nekem ment is simán. Igaz arra ébredtem a ritka, kezdeti próbálkozások után, hogy az én Livim eltűnt, a másik szobában horkol csendesen.
Okos dolog volt a külön szoba és hiba volt ezt mindkét oldalon elfogadni. Ezernyi intimitástól fosztottuk meg magunk tapintatból, vagy kényelemből. Tanulj belőle Kedves, az utadon!
Tegnap úgy gondoltam, ha tovább maradok fenn, állíthatok kicsit a programozható biológiai órán. Éjfél után pár perccel tartottam villanyoltást, azzal a számítással, hogy így, majd öt óra felé ébredek. Nem jött be. Az ébredés percre kettő negyvenhatkor jött, feküdtem még, hogy talán visszaalszom, de három nulla nyolckor nem bírtam tovább, felkeltem.
Fejemben ezernyi gondolat, régiek újak visszatérők és csak betérők, amolyan Joyce-i kavalkád.
Úgy döntöttem, felborítom a rutint, ha csak részlegesen is, de felborítom.
A rutinok jók és éltetők, de a rutinok között bilincset kaphat a lélek. Felerősödhet benne valami kitörési vágy, meguntnak érezhet értéket, devalválhatja, mit kor a forintot.
Ne menj messzire, gondolj apád-anyádra. Szerelem, gyerek, egy, meg a mégegy, napi robot és gürc megélhetésért. Olyan korban, amikor volt megélhetése kisembernek is. A szerelem pezsgése, tüze elmúlik, jönnek a kifelé kacsintgatások, a kitörni vágyás és vele átellenben a visszahúzás, a ragaszkodás. Felpakolt karon-kétgyerekes gyerevissza, és kérésnek behódolás. Gürc megint, féltés és szeretet felétek, megcsendesült hálószoba és felmagasztosult konyha. Rutinban élt élet. Apró fél-görbe kacérkodások titokban neten, titokban, elfogadása ma már nem keresztnek. Rutin és értelmes élet.
Gondolj anyámra-apámra. Szerelem, kényszerszünettel. Fogság, hazatérés, gyerek egy, meg a másik, hamarban, egymás után. Robot az albérletből a tanácsi lakásba jutásért, robot, robot, robot és egyforma napok. Kivirágzások egy-egy tavaszon és depressziók a télben. Pótlék, szerelempótlék a harmadik gyerek. Szakadás előtti csomókötés összetartozó két fonálon. A kudarc így elkerülve, együtt még hét év az őket elválasztó halálig. A megmaradtnak negyven év kőkemény, önmarcangoló rutin, egyedül.
Nagy tehetség kell ahhoz, hogy megértsd a rutin bájait, áldásait. Hogy megérezd a melletted elhaladó társad simításában az élő szerelmet, az összetartozást, fogadni tudd az ünnep-függetlenül és rendszerességgel neked hozott virágot. Látod, a baj beáll ott, ahol először öntözni elfelejted.
Meg kell tanulnunk változtatgatni rutinjainkon. Megtartani a mindig-egy legbenső lélekarcot, és faragni hozzá számtalan eltérő, változó, más szögből látható, formában nem hasonmást, simaképűt és ráncokkal telit, mosolygóst, elgondolkodót, vagy bánatost, akár. Csak unottat, unatkozót nem faraghatunk sosem!
A kávém, s a gyereknek elemózsia-készítést nem tudtam kihagyni, mindkettő alaprutin. Csak apróságok sorrendjét cseréltem, s jobban érzem magam ugyanabban a ketrecben.
Redőnyt húzok a kinti éjszakára, kézben az elmaradhatatlan cigarettával leltározom a teliholdadat, keresem arcodat. Mellékrutin. Ujjammal olvasztok Livit a kocsi tetejére rakódott jégen – idétlen gyerek! Leolvad reggelig. Számolgatom a csillagképeket. Keresem legnagyobb, már angolul verselő unokám vezérlőcsillagát.
Meg kell tanulnunk változtatgatni rutinjainkon. Megtartani a mindig-egy legbenső lélekarcot, és faragni hozzá számtalan eltérő, változó, más szögből látható, formában nem hasonmást, simaképűt és ráncokkal telit, mosolygóst, elgondolkodót, vagy bánatost, akár. Csak unottat, unatkozót nem faraghatunk sosem!
A kávém, s a gyereknek elemózsia-készítést nem tudtam kihagyni, mindkettő alaprutin. Csak apróságok sorrendjét cseréltem, s jobban érzem magam ugyanabban a ketrecben.
Redőnyt húzok a kinti éjszakára, kézben az elmaradhatatlan cigarettával leltározom a teliholdadat, keresem arcodat. Mellékrutin. Ujjammal olvasztok Livit a kocsi tetejére rakódott jégen – idétlen gyerek! Leolvad reggelig. Számolgatom a csillagképeket. Keresem legnagyobb, már angolul verselő unokám vezérlőcsillagát.
„Trapped,
Free,
Guiding star,
Ligth the path to who we are……”
Találd meg te is, te Kedves!
A szerelmet nem tudtam tovább éltetni benned. Így a jó, kaptál, adtál magadnak új esélyt, kicsit közelebb jutottál újra a horizonthoz, napkelte-váróm! Rásegítettek a kilátástalanságaid, a félelmeid, amiket féltél megbeszélni, és a varázsdoboz, ami, mint a drog, mindig azt adja a elé ülőnek, amit kíván. Ahogy január elején hirtelen rád jött az írásaid nyomtatása nagyban, több száz oldalon, a díványon fekve végiggondoltam: Az otthoni nyomtatód rossz, vagy nincs is, nincs munkahely-kilátás sem, hogy ott rögzíts papírra. Készülődsz. Útra készülődsz. Olyankor bután, faarccal a konyakért nyúltam, húztam belőle kis kortyot és valami banalitással próbáltam elütni a nyomtató bántó zümmögését.
A szeretetéhségben felnőtt, amíg él, törekszik adni. Szeretetet. Nagyon sokat. Néha túl sokat. Tudod, meséltem, mekkora bennem a szeretetéhség, s honnan ered. Apámtól, az embertől, aki nemzett. Az embertől, akitől negyvenhat év egy korban élés alatt sem hallottam, szeretlek, fiam.
Eszembe jutnak számok. Ő ötvenkét éves, amikor elveszi tőle a Fenti, akit szeret. Anyámat, negyvenhat évesen. Én ugyanúgy ötvenkettő voltam, mikor az enyémet vitte. Ugyancsak negyvenhat évesen. Ő tizenhat évet élt együtt anyámmal. Én dettó tizenhatot Marinámmal és Eszteremmel is. Számok játéka. Rossz babona. Különbség? Én minden felnőtt napomban százszor kimondtam szeretteimnek: SZERETLEK!
Nem lett elcsépelt rutinszó belőle sosem.
Marci felébredt, munkába készülődik. Útra engedem, és beindítom a felcserélt rutint. Pofára kés, testre szappan, szép ruha. Rózsi tegnapi két adag mosottját vasalom ki. Jobb az érzés, ha vasalt az ágynemű, a gönc. Tudom, te fölöslegesnek tartod, de nincs igazad! Munka, és utálatos, pepecs-fajta munka, de értelme van.
Délután tüntetek egyet, mert kell. Hangom még maradt, a lábam még odavisz, nem nézhetem szótlanul, hogy öntelt hólyagok bután, puszta hatalomvágyból sírba teszik a Hazám.
Eltelt a délelőtt és a délután is lecsengett. A bevásárló-séta után megraktam a tepsit jófajta, jól befűszerezett csirkecombbal, hagymát vágtam rá karikában, és zöldpaprikát, hogy összepárolódjanak az ízek, és minden bevágtam a sütőbe. Mikor kész lett, a hagymát, paprikát kidobtam, és díszítettem a húst nyers répával, céklával. A képet felraktam a Facebook-ra, nézd meg az eredményt. Nálam sosem leszel letiltva! JJ
Free,
Guiding star,
Ligth the path to who we are……”
Találd meg te is, te Kedves!
A szerelmet nem tudtam tovább éltetni benned. Így a jó, kaptál, adtál magadnak új esélyt, kicsit közelebb jutottál újra a horizonthoz, napkelte-váróm! Rásegítettek a kilátástalanságaid, a félelmeid, amiket féltél megbeszélni, és a varázsdoboz, ami, mint a drog, mindig azt adja a elé ülőnek, amit kíván. Ahogy január elején hirtelen rád jött az írásaid nyomtatása nagyban, több száz oldalon, a díványon fekve végiggondoltam: Az otthoni nyomtatód rossz, vagy nincs is, nincs munkahely-kilátás sem, hogy ott rögzíts papírra. Készülődsz. Útra készülődsz. Olyankor bután, faarccal a konyakért nyúltam, húztam belőle kis kortyot és valami banalitással próbáltam elütni a nyomtató bántó zümmögését.
A szeretetéhségben felnőtt, amíg él, törekszik adni. Szeretetet. Nagyon sokat. Néha túl sokat. Tudod, meséltem, mekkora bennem a szeretetéhség, s honnan ered. Apámtól, az embertől, aki nemzett. Az embertől, akitől negyvenhat év egy korban élés alatt sem hallottam, szeretlek, fiam.
Eszembe jutnak számok. Ő ötvenkét éves, amikor elveszi tőle a Fenti, akit szeret. Anyámat, negyvenhat évesen. Én ugyanúgy ötvenkettő voltam, mikor az enyémet vitte. Ugyancsak negyvenhat évesen. Ő tizenhat évet élt együtt anyámmal. Én dettó tizenhatot Marinámmal és Eszteremmel is. Számok játéka. Rossz babona. Különbség? Én minden felnőtt napomban százszor kimondtam szeretteimnek: SZERETLEK!
Nem lett elcsépelt rutinszó belőle sosem.
Marci felébredt, munkába készülődik. Útra engedem, és beindítom a felcserélt rutint. Pofára kés, testre szappan, szép ruha. Rózsi tegnapi két adag mosottját vasalom ki. Jobb az érzés, ha vasalt az ágynemű, a gönc. Tudom, te fölöslegesnek tartod, de nincs igazad! Munka, és utálatos, pepecs-fajta munka, de értelme van.
Délután tüntetek egyet, mert kell. Hangom még maradt, a lábam még odavisz, nem nézhetem szótlanul, hogy öntelt hólyagok bután, puszta hatalomvágyból sírba teszik a Hazám.
Eltelt a délelőtt és a délután is lecsengett. A bevásárló-séta után megraktam a tepsit jófajta, jól befűszerezett csirkecombbal, hagymát vágtam rá karikában, és zöldpaprikát, hogy összepárolódjanak az ízek, és minden bevágtam a sütőbe. Mikor kész lett, a hagymát, paprikát kidobtam, és díszítettem a húst nyers répával, céklával. A képet felraktam a Facebook-ra, nézd meg az eredményt. Nálam sosem leszel letiltva! JJ
Köretnek rizsesborsót találtam ki, mi mást ennyi sok férfiésszel J és csemege uborkával tálaltam.
Délután fél kettőkor elindultam, mondom, kimegyek a Szolidaritás tüntetésére, érjek időben, és találjak parkolót is a szokott helyen. Parkolót épp hogy találtam, befizettem a BKV útvámot és negyed három után már kinn voltam a téren. Tömeg még nem volt, elsétáltam a József Attila szoborhoz. Csináltattam két kedves román hölggyel és egy norvég fiatalemberrel pár fotót magamról, meg tartottam nekik egy angol kiselőadást a költőről, a tüntetésről. Jót beszélgettünk.
Utána átmentem a tér másik oldalára, megnézni az elkerített részt a levágott Károlyi szobrot, majd besoroltam a DK felvonulói közé.
Akad mozgásigényem, így aztán járkáltam, mint a fájás, erre-arra. Fényképezgettem a plakátokat. Összefutottam Iványi Gáborral, aki később megszokottan szép, okos beszédet mondott. Kinn volt a családja is. Holnap megyek hozzájuk – vasárnap lesz. Lepacsiztunk Székely Gabival, aztán három után nem sokkal beindult a műsor.
A tömeget keveselltem. Úgy tizenötezerre becsültem a létszámot, s azt hiszem, nem sokat tévedek. Tudod, voltál velem, láttad te is, mi a nagy, a közepes, meg a kicsi tüntetés. Ez közepes kategóriába sorolható enyhe jószándékkal. Érthető, a pártok, ha be nem is vallják, igyekeznek nem teljes szívvel támogatni a holnap konkurenciáját. Veszélyes, önromboló játék. A tüntetésen az LMP gyűjtött aláírást a népszavazásához, volt rengeteg aláíró. A kis hülyék, az LMP, majd elhiteti magával, hogy neki szól az aláírás, pedig dehogy. Az Orbán-utálatnak szól.
MSZP-s most nem láttam. Hallottam viszont nyilatkozatot a rádióban hazaérkezéskor az MSZP-s Kiss Pétertől, mindegy miről. Mindegy, mert neki elég megszólalnia, és újra csak szöget ver egy nagy múltú párt koporsójába. Hiteltelen.
Na, látod, Livus, kipolitizáltam magam!
Hogy megy sorod, Virágom? fájdogál-e néha még a fejed? Ígérnek-e munkát valahol?
Látom a kedves arcod, az arcodon az elkeseredést annyi próbálkozás kudarca után! Csak megfordul egyszer a pech-széria!
Vettem neked egy kis doboz epret ma is, a régit a penész megette. Most erre vár ugyanez a sors. Tudom, bolondság, de olyan jó bolondnak lenni, ha érted lehetek kicsit bolond.
A hűtőszekrényt kimostam, olyan fehér most belülről, mint a szűz hó.
Mi van a hármasikrekkel? Hogy bírja a strapát az édesanyjuk? Ha erre jársz, szólj, ha kedved úgy hozza, szívesen elbeszélgetek veled, míg el nem unsz! J
Kinn sötét van, a csillagok ragyognak. Nekem nem üzennek.
Áldja az isten minden léptedet, Virágom, és áldás legyen az útjaidon!
2012.03.10
Gabirébusz
Gabirébusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése