A tegnap este is gonddal, méreggel volt teli, a ma reggel sem hozott mást.
Marci nyolc felé jött meg, csöngetett. Kiderült, nem találja a kulcsait. Beállt az autóval, bejött, s aztán a kert felől ment vissza a sporttáskájában keresgélni. Természetesen semmi sikerrel.
Agyam eldurrant.
Ez a negyedik alkalom, hogy elhagyja a teljes lakás kulcsait, egyszer egy horányi hajnalon, úgy négy éve, még megtaláltam a focipálya mellett a füvön, de háromszor teljes garnitúra zárat kellett cserélnem utána, ami nem is olcsó, és amiben tőle, ugye, semmi fizikai segítségre, közreműködésre sem számíthatok.
Kipakoltam a kocsija csomagtartóját, benne vagy tizenöt olyan ruhája, amit folyamatosan rajtam keresett, hová tettem, tengernyi papírhulladék, szemét, három cipő, üres flakonok, de kulcs sehol. Az ülések alatt sem volt. Mire kész lettem, megjelent ő is, ő is ellenőrizte a nincset.
Visszazavartam Horányba, keresse meg, melyik haverjánál hagyhatta. Szívem szerint – elunva már azt a lélektelenséget, amit felém és az átlagos, normális világ felé mutat – ki is vágtam volna, jöjjön akkor, ha megvannak azok a rohadt kulcsok, amíg meg nincsenek, aludjon, ahol tetszik, akár a híd alatt, de mint gyenge ember, nem tehettem. Kikötöttem, éjfélre érjen haza.
Megjárta Horányt, természetesen eredmény nélkül. Hazajött, lefeküdt.
Sokáig, fél kettőig nem tudtam elaludni. Rengeteget gondolkodtam, mitől lett ebből az akkor, születésekor nagyon várt kisemberből ilyen lélektelen, tuskó tapló, figyelmetlen, rendet, környezet-tisztaságot nem ismerő, érzéketlen félállat?
Tudom, sokat rontottam azzal, hogy boldogult anyja után, anyja szeretetét igyekeztem pótolni, mindent megkapott, tartottam, szerettem, kedvében jártam, háztartási, vagy egyéb munkával nem terheltem, mindent elvégeztem helyette. Tudom, nem tudtam kellő eréllyel fellépni, büntetni a botlásai után az árvát. Észre sem vettem a szaporodó elhallgatásait követő hazugságait, a hamis életet, amit épít maga köré. Nem léptem fel kellőképp akkor sem, amikor az egyetem félbehagyása után a munkáit kezdte otthagyogatni. Észre sem vettem, mennyire elhatalmasodott rajta a játékszenvedély, a pókermánia.
Nem igaz - tanúja voltál számtalanszor a majdnem három év alatt -, hányszor próbáltam ésszel hatni rá, hányszor szeretettel. Lepattant róla minden, lerázott minden közeledést, mint kutya a vizet. Tudom, téged is mennyire bántott személyedben a hozzád-feléd mutatott totális érdektelenség, a szeretetmentes, mindent elfogadok, de semmit meg nem köszönök hozzáállás, és tudom azt is, nem csak magad miatt bánkódtál, sajnáltál engem is.
Komolyan mondom, sokszor érzem úgy, ha visszapörgethetném az időt, ott, azon helyben szíven szúrnám magam, ahelyett, hogy megcsináljam. Kimondtam, és már bánom is. Apa, aki valóban szereti a fiát nem mondhat ilyent. Apa, ha csak gondolni mer ilyenre – gazember!
Még az éjjel elkészítettem a mai útravalóját, szendvicsek, csokoládé, alma.
Reggel, korábban keltem nála, s eszembe jutott, a nagy kipakolás között sehol nem láttam a személyijét és a jogosítványát, lakcímkártyáját. Indulni készült, amikor rákérdeztem, azok megvannak? Le akart rázni, hogy ő erre most nem ér rá, de hangosabb szóra visszament a szobájába keresgélni. Akkor már tudtam, ezek sem lesznek meg! Nem is!
A lakcímkártyát már hagyta el úgy egy hónappal ezelőtt, úgy küldte vissza valami áldott lélek Gödről, hogy Pesten találta a belvárosban, a Petőfi utcában az aszfalton. Címet is adott a jótevő, úgy, hogy megkértem ezt a faszkalapot, írjon már két sort, köszönje meg a kedvességet, a figyelmet, az ismeretlenül törődést. Én majd borítékba teszem, elviszem postára, feladom. Nem ért rá, azt mondta majd és beült pókerezni! A végén én köszöntem meg három nappal később……
Most elment, autóval, személyi és jogosítvány nélkül. Csak forgalmija van. Izgulhatok helyette – ő nem fog -, hogy nem állítja-e meg rendőr, nem bünteti- e meg minimum százezer forintra, mert megteheti.
A kulcsodat vitte. A zárcserét, bármi is lesz-lehet a köztes időben, csak szerdán tudom majd megoldani. Mielőtt elment, megmutattam neki, hol találja meg, hol van felírva a telefonszámom, mert azt, ugye, nem tudja, minek, csak az apja vagyok, és megkértem, hogy hétfőn, mindegy hogyan jön munkából, a kukát az utcáról hozza be a kapun belülre. Még ma kiteszem, mert ha őt kérem meg erre, azt úgyis elfelejti. Igaz, arra is felkészültem, hogy a kuka szerdán, az utcán vár reám. Meg háború, hogy mars, a kurva anyádat, intézd, de azonnal az új személyit, új jogosítványt, ha addig elő nem kerül valamelyik másik lumptól!
Ott a helyem nekem is, az életemnek is. A kukában.
Hallgatsz te is.
Nekilátok készülődni. Elrakom a gépet a tartozékokkal, kiviszem az előkészített ruhákat. Bevallom, most olyan érzéseim vannak, hogy legszívesebben leinnám magam a sárga földig, mert ebből a világból menekülni kell, ez a világ nem az én világom, ez egy gonosz, szeretetmentes, hálátlan, álnok, csalárd, igaz értékeket nem becsülő, hazug világ.
Tudd, nem teszem meg. Az önbecsülésem, a fogadalmaim többet érnek. Macerás lesz a kocsival, kutyával beállítani kilencre Iványihoz, de ott leszek időben. Csendes szava, talán ad valami megnyugvást….
Utána munka horányi magányban.
Remélem lesz időm este mesélni még.
Nem volt igazam a telefonálással. Most, fél hétkor telefonált a kölyök, hogy minden meglett! A kulcsot megtalálták a haverjai a tornateremben, a faluban. A személyije és a jogosítványa a rajta lévő gatyából került elő. Ez, persze jó, és jó az is, hogy vette a fáradtságot és felhívott. A rossz, hogy az, amit eddig leírtam, nem sokban változott.
Nem tudom, mit csináljak, nem tudom, hogyan nevelhetnék egy mindjárt huszonnégy éves embert arra, hogy fogadjon el minimál szabályokat, éljen barátságosan a világba és vegyen emberszámba, mondjuk engem is. Ez utóbbi nem alapfeltétel, ha a többi sikerül, erről boldogan le is mondok, akár! J
A mondás úgy tartja, a baj nem jár egyedül. Ahogy kiértem Horányba Iványi után, befűtöttem és megnyitottam a vizet. Szép lassan, óvatosan, fokozatosan, hogy nehogy vízütést adjak a szelepeknek, csöveknek. Azok nem is kaptak semmi ütést, bezzeg én, majdnem gutaütést megint. A fürdőszobában a csempe mögött eltört, vagy kilyukadt a cső, felnyomta a csempét és dőlt a víz lefelé a földre.
Látod, látod Livi! Nem megmondtam, hogy a delfin szerencsétlenséget hoz, nem szabad delfin szobrot, figurát, festményt, szőttest tartani a házban?
A fürdőszobában, a kövön, a WC előtt a delfines lábszőnyeged volt, s a delfin köztudottan vízi állat, kívánta azt a kis vizet a falból!
Innen a feladat egyszerű volt. Vizet, főcsapot elzárni, mindent leereszteni újra és átdolgozni a tartózkodási tervet úgy, hogy eljussak hétfőn minden fontos helyre és lehetőleg ne büdösen. JJ
A kályha prímán ontja a meleget, már huszonnégy fok van idebenn, lassan gatyára vetkőzöm. A mai egytál-lencsém is megettem, a lencse lecsó volt debrecenivel, kenyérrel. A kutya is kapott, kivételesen boltiszart, felét meg is hagyta, amit a Bagíra a szomszédból pillanatok alatt kiszagolt, felzabált. Négykor felnyergeltem a dögincét, és elmentem az igaz próbatételre Erzsikéékhez. Olasz, már messziről lengetett, kiabált: Hol a Livi, pogácsát akarunk enni!
Mindenki örömködött, mindenki örömködését szépen meghallgattam, kivártam, aztán mondtam, hogy mi már nem vagyunk együtt, történt ez, történt az. Szomorkodtak egy sort, ragoztuk az okokat, lehetséges már lényegtelen kiutakat, megoldásokat, és a végén megállapítottuk, jó ez így, ahogy alakult. Egy ideig neked is, biztosan.
Nem akarlak untatni a beszélgetés részleteivel, lényeg, hogy ma már minden az asztalon van, aki számít, hallotta egyenesben, tőlem.
Téged szeretettel őriznek meg az emlékezetükben s ez a fontos.
Természetesen buborékos Utasellátót ittam, azt a sárgát, amit ma már flancosabban hívnak, mint az én időmben, s hogy halmozzam az élvezeteket, lenyomtam hozzá egy kávét is. senki nem tukmálta a konyakot és a sört sem. Nekem sem hiányzott.
Hazafelé tettem egy kört a kutyával a Száva-úton. Kellő helyen megálltam kisidőre. Mormoltam is valamit magamban.
A gép előtt öröm is ért. Egy kedves friss ismerős írt egy választ, neki küldött levelemre. Vele szívesen elbeszélgetnék, beszéltünk már személyesen banalitásokról, jó lenne az emberi hang gyakrabban is.
Egy másik, virtuális ismerős is írt versügyileg. Érdekes versikét küldött nekem. Olyan, mintha ismerné régebbről az életem. Tele a levél áthallásokkal. Öröm volt ez is. Versekről mindig szívesen beszélgetek. Azt azért remélem, tudja az illető, hogy a virtualitás ténye nálam eleve kizár minden versen kívüli témát. Neten én nem ismerkedek. Sok a csaló! Annál jobb a nyomorom is. JJJ
Most jön a nap igazi nagy feladata!
Élesben kipróbálom a mobil netet, milyen, csiga, vagy gazella sebességgel tudok anyagot, jelentést feltölteni.
Ha kész, körbenézek, itt-ott, és takarítok egy sort az éjszakában.
Ja, és Horányban van a legjobb mérlegünk! Csak kilencvenkilenc kilót mutat!
Áldja Istenem minden léptedet, Livi, könnyítse útjaid!
2012.03.18.
Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése